Viharos volt a tenger, így igaz.
És féltünk is, nem tagadom le ezt se,
egy éles hullám bőrünk felsebezte,
csak vinnyogtunk, mint két ijedt kamasz.
Hogy ordított a sziklákon a szél!
Imádkoztunk, hogy legyen végre vége,
de közben ez dobolt az agyunkban: megérte!
És sírtunk a hajó fedélzetén.
Aztán a csend jött, csak egy halk moraj
idézte már az elemek csatáját.
Feljött a nap, és sugaraival
megmelegített teknőst, rákot, ráját.
És szép ez is. Nincs nyoma szenvedélynek.
Kék lett az ég. Mi pedig vének, vének.
Illusztráció: Almár György festménye
