A fák árnyéka primitív ábrákat rajzol
arcomra a telehold ragyogásában.
Tekintetemben a kozmikus
végtelenség visszfénye parázslik.
A szférák zenéjét fogaim között
sejtelmes sóhajjá szűri az idő.
Karjaim tekergőző indái a nap felé
kapaszkodva az eget ostromolják.
A tavaszi szellő lágy fuvallatára ujjaim
hegyén vérpiros bimbók fakadnak.
Talpam szövetéből gyökerek indulnak
a porhanyó talaj mélyebb rétegei felé.
Az áldott Földanya köldökzsinórjának
szálas rostjait önmagam zsigereiben
eleven csomóként tapintom.
Az ősrobbanás kezdeti lüktetése
még ott morajlik véráramomban.
Sejtjeim atomjai a végtelen univerzum
galaxisainak parányi másai.
Tér és idő bennem sokszorozza önmagát.
S én, telhetetlen kvarkja e roppant
létezőnek, szédült iramban együtt
száguldok a mindenség ködével,
hallgatom a csillagok dalát,
és boldog vagyok.
