adva volt a szó és a gondolat,
abban tagadd meg, vagy leld meg önmagad…
tágra zárt zárványok nyitottak széles,
szélsebes, messzibe néző kapukat…
s fogadalmi volt a hit,
amelyben ringattuk magunkat…
ma, amikor pionír leszek, fogadom…
…hogy
…hogy
…hogy
…hogy
…hogy reményem többet vissza nem adom,
s bár szorgalmasan tanulok és dolgozom,
tisztelem a szüleimet és az idősebbeket,
s ha a véleményemmel akár magamra is maradok…
hű és őszinte pajtás leszek akkor is,
aki megtartja az adott szavát
magának…
magának…
szavamat, tollamat senkinek oda nem adom…
ma, amikor pionír leszek,
fogadom,
hogy a legjobb pionírok útját követem,
megbecsülöm a partizánok dicső művét
és a világ békére törekvő embereit,
szeretem hazámat, az önigazgatású,
szocialista Jugoszláviát és annak zárványait…
emlékmedálokba zárva
vittük át, a fogunkban tartva, fényképünk a túlsó partra,
innen a házból,
kicsit lopva tán,
kicsit máshol, mint bárki is sejthetné,
s kicsit talán úgy is, mint a naspolyát…
átúsztam a folyót aznap én is,
amikor pionír lettem, Tito kicsi pionírja,
és fogadalmakat adtak a számba,
mint akkoriban mindenkinek, aki abban az egyben,
ma már hét országban született,
abban a hetedhét országban,
az önigazgatású, szocialista jugoszláv mennyországban,
átúsztam az emlékek lila ködét,
átúsztam iszapot, mocsarat, fövenyt,
átúsztam a reményt és a közönyt,
átúsztam mindent, mit megúszni nem lehet,
heveny karcsapások helyett csak hosszan elnyúlva
a víz felszínén,
gyermeki testem teljes hosszában…
gyermeki testem teljes hosszában,
ahogy ma is átnyúlnék a mocsaras árkokon,
hosszan nyújtózva, amíg ízületeim hagyják,
ötven év, vagy kilencven volt,
kilencven igazság,
kilencven fogadalom,
kilencven árok vagy kilencven átok,
amelyből immár csak hét maradt,
hét az egyben,
s ahogy az egyetlen ország osztódással szaporodott,
úgy vet ránk egyre furcsább fényt
mindaz, mit ránk hagyott…
fogadalmainkat, amelyekre ma már senki sem kíváncsi,
úgy cipeljük magunkban,
mint megtartott szót, amelyet ki ugyan nem mondhatunk,
de belülről itt kapar,
minden érzékszervre visszamar,
s amelyet kimondani, beismerni is szégyellünk talán,
de a régi, ünnepi képek bekereteztetve
emlékeztetnek aztán szüleink szobájának falán,
vagy a fényképalbumok hűs rejtekében,
s ott sunyítnak ellenségink szkennerében…
aznap, amikor pionír lettem, büszkén, s kérdés nélkül
megfogadtam mindent, mit vártak tőlem, hetedíziglen…
s mitől azóta már Hetedhétország is visszarettent…
Hetedhétország külképviseletén most lobogó lebben,
mint a kisdiákok fogadalma, oly felismerhetetlen,
így történt hát,
hogy Hetedhétország zárványainak nagykövete lettem…
mert adva volt a szó és a gondolat,
abban tagadd meg, vagy leld meg önmagad…
tágra zárt zárványok nyitottak széles,
szélsebes, messzibe néző kapukat…
