1956 különös napjai
Nem tudta még, hogy éli túl az éjszakát.
Egy matracon kuporgott reggelig.
Ölelte lányait a messzeségen át,
és rettegett: hajnalban meglelik.
Egy szekrény zárta őt a külvilágtól el.
Még lélegezni is oly szűk a tér!
De mert családja van, hát mindent elvisel.
S lapult, akár a megriadt egér.
A fal vizes, miként a Kárpátok moha.
A méhest látta otthon mint gyerek.
Megjött a frontról is, de ő nem ölt soha,
s most rá vadásznak bőszült emberek.
Mert onnan érkezett, ahonnan annyi ős:
a két Tisza hol egy medret oroz.
A mappa változott, a táj sem ismerős.
Október vége volt. Csak üsd, orosz!
Szolyván dajkálta őt a téli mécsvilág
s az édesanyja: szőke és magyar.
A hon határa – szirma hullató virág:
hisz nem maradt, csak Röszke és Nagyar.
Csak üsd, orosz! Miért?! A színmagyar tanárt,
kit honn az ősi Kárpátok nevelt,
s akit e gyökké csúfolt ország várva várt?
Már ismerik. Tíz éve él e helyt.
És mégis! Hogyha nincs a sápadt arcú nő,
ki suttog, rejti, s félni elfelejt,
úgy fröccsent volna szét a vérrel telt tüdő,
akár a dinnye, mit kölyök elejt.
Az ordas éjszakát s a rémet szerteszét
a szekrény árnya sem fedhette el.
Pokróca szúrt, de tűrt, s a nyirkos szél neszét
figyelte kint: beérte ennyivel.
Így telt el három éj. De egyszer vége lett!
S hogy meg ne lássa nője, mint remeg,
az otthonába lépve nem csókolt kezet –
előbb a nagyleányt ölelte meg.
