mi dolgunk az idővel?
nincs dologidő.
az idő nem becsület dolga.
mégis parasztbecsület.
nincs dologi természete.
elöljük dolgainkkal.
úgy kell átadnunk magunk neki,
mint az álomnak.
az izmok vértje lecsatolva.
még rúg utána a láb,
ahogy lefelé
első lépcsőfokot talál. aztán
már látásban jár.
nincs pontos idő,
mégis van egy nyugtalan
pontosítás.
épp annyit árul el,
mint tisztaságról
a felfüggesztett morál.
hogy nem árulás.
egyszerű ráhagyatkozás.
(Júlia katekizmus)
először csak azt látta, ugyanannyi idős, mint ő. aztán az arca lett ismerős. aztán a neve. rákeresett. aztán az emlékeiben a kiterjesztett keresés. már jelentés nélkül is értelme volt ennek az ismeretlen zsilipelő erőnek. mindig tűréshatárig engedte tudomásul venni azt, amelyhez addig nemtudás vételül szolgált. az első padban ült. ő maga mindig az utolsóban. attól kezdve, hogy nem volt cigány gyerek az osztályban. ami a középiskola volt. hideg jött onnan. mindent a háta tanított neki. semmit sem lát át. csak, hogy minden egy. az is, ami szerencsés különállás. akkor mire a megkülönböztetés? mire a figyelemért versengés? ezen az egyen belül, hogy rekedt kinn? a holdszítta ugyanazt a fényt használja, mint a napszítta. minden kölcsönből ragadt nála. de visszaadni számított volna lopásnak. eleve leselejtezett könyvet ír. mindig azt hitte, az utolsó padból hamarabb ragadja el a halál. az évfolyamszabályozott vezeklőpadokból. talán ezért nem járt ilyen találkozókra. nem volt ereje a hagyatékozott mondatokhoz: a következő találkozón már nem leszek itt. a hétköznapi mondat hétköznapi nyugalmához. nemhiába, reál tárgyakból mindig jobb volt ez a lány nála. értette a kémiai egyenleteket. ő viszont sehogy sem tudott eljutni az első számig, hogy a többit, mint ujjgyakorlatot megoldja. az első szám mindig irracionális. csak állt a tábla előtt, akárha várható élettartamát kérdezték volna. az óraátállítás napján halt meg. ha a mutatók letarolják a számlapról az összes számot, az óra kettőt mutat minden égtájból.
Horváth-Balla Csenge: anya
