*
Itt az idő, avagy…
(Sánta Péter »St. Mihály« című festményére)
Fény Ura, üdv neked! Rég, aki óvtad a mennyet a rossztól,
kardod hősi erélye hiányzik a vérszínű mostból,
kétélű vasad – Ej, mire vár? – az öledben akárcsak
néma gitár, s Te a rab, kit a csend közönyébe kizártak.
Lángol a vér, a sötét gomolyog, ha csak ülsz eme bajban.
Szárnyaszegetten bóbiskolsz, veled alszik a hajlam
újra lecsapni a megtévedt seregekre, de végleg!
Tombolt már eleget, feldúlta e Földet a néped.
*
Odüsszeia 2.0
Múzsa, ma légy résen, csak a hősre figyelj, aki önként
eljött hozzám, szép Pannónia puszta vidékén,
szállva a múlt hullámain át egy hétközi reggel.
Nem tudom én az okát, mért látogatott meg az akháj,
méltatlan vagyok erre a kegyre e városi portán.
Tengerek árja, a sósizü víz hona messze van innét,
itt csak a hitvány, csörgedező Szilas alja, ha csobban:
szennyteli árok, rút patakágyban rőt mohadísszel,
s mállón kőelemek övezik peremét, no de rondán.
Épp ez a hely, hol az ember víg fia senkire sem vár,
főleg ilyen nagy hírnevü bátor hősre a múltból.
Ámde ma új Nap ezüst ragyogása takart be egészen,
fénybe borítva a kertvég hajnali ünnepi csendjét
kurta időre, mivelhogy léptek vad robajától
tört meg az élmény, új élménybe merítve szemem már.
Harci ruhás alak, íjjal a kézben fényteli órán,
mint dús mákonyozott jelenés – hihetetlen a látvány –,
hogy idejött e görög pofa, hírhedt ókori hérosz.
Rég odahagyva a hellészpontoszi isteni tájat,
Dardanus átkos szirtjei közt jött, szűk szorosán át,
Pontoszon is túl, át Duna-deltán, s Vaskapu sodrán,
görbe hajóján tartva nyugatra merészen a széllel,
túl a helyen, hol az Oltnak ős ere tiszta levével
úgy áldozza magát fel, hogy belezúdul enyészni.
Látta a Szávát, és a Tiszát, meg a Dráva vizét is
fúlni Dunába, hol épp átszelte a kései újkor
népeinek keserűn sós könnyét, bánata nedvét
úszva hajója a végtelen búban. Sírt a görög hős,
nem látott ilyen éktelenül szomorú vizeket még,
bár behajózta az Égei-tenger sok szigetét már,
Trója falát odahagyva, mikor hazaindult
vészteli útján, az pedig elnyúlt tíz buta évig,
s elkísérte bolyongó létét harc tüze jó sok,
benne gyilok és küzdeni vágyás száz leleménye,
mégis az úton voltak erények ősi szokásból.
Égilakók ott szerte a földön s tengereken mind
megvédték, ami óvnivaló volt akkori ésszel:
súlya a szónak lényegi volt, mit bárki is ejtett,
mert, ki a törvényt hozta, magának is hozta valóban,
ellene nem tett, félte az istent, bárha király volt,
s bűnhődött, aki vétett, mert Zeusz ősz atya rögvest
rá erejével sújtott, s élve maradt csak erényes
férfi, kinek neve tisztán csendül, mint aki épp jött.
Jött az eszes hős, jött a Dunán fel görbe hajóján,
látta a tettet köznapi létben búba enyészni,
s látta a népet jól beleillőn ostoba mába,
birka, amely maga kényszere nélkül lép fel a hídra.
S lett szomorú, mert más egyebet vélt hallani róluk,
hallj igazat, e kegyes nép össze a múltba se tartott,
és ma se tart. Színigazáért sem teszi azt meg
gyakran, amit vélt hírneve által várna a polgár,
színigazáért nem tesz semmit, csak elodázza
esztelenül, hogy érvényt szüljön az elme, mi józan.
Nem sokat értett ebből a jóeszü, ókori harcos.
Tudta a bölcseletet, hogy emberi léte, mi függ a tudástól,
mert állatként tengeni nem született eme földre,
mint mondotta elégszer társainak rég, tengeri útján,
ám e folyó kifogott most rajta, ekképpen először.
Bő leleménnyel jött a Dunán fel fürge hajóján,
árral szemben, túl Csepel öblén, túl Citadellán,
túl a Nyulak-szigetén, a hajógyárnak szigetén is,
túl a romos bőrgyáron, Csárdán is Megyeren túl,
városon is túl, ott hol a szél fúj át a lapályon;
Hömpölygött a folyó, s az eszes hős jobbra terelte
díszfaragásu hajóját szűk öblébe a partnak,
hol belevész a patakvíz pontosan ott a Dunába.
Ott lépett le a bárkáról a hajós a fövenyre,
s pajzsát odahagyva, a fűben gondtalanul jött
végig a part mentén, kikerülve az emberi nyájat,
mígnem elért hozzám, óvatosan gyalogolva
egy kicsi hídon is át, közelébe a kertkapu várta
már nyikorogva, s erővel biz kinyitotta, belépve.
Jobb keze mozdult, s nyújtva felém azt, szólt a köszöntés:
– Nyíltszivü szittya, tehozzád jöttem távoli helyről,
Hermész nem jöhetett ide el, más dolga akadt most.
Pallasz Athéné volt, aki küldött bölcs üzenettel,
bennem volt bizodalma a harcias isteni lénynek,
s kegyteli szívvel küldte e szókat nagyszerü okkal:
Mind, ami szenny itt, hátrahagyatva, a múltba kövess ím!
Jöjj oda bátran, hol Pierisz csapatok tereád már
régen várnak amott, Helikon kies ókori táján.
Várom válaszodat most. Szólj igazat te nekem hát!
És paroláztunk. Nagy tenyerét belecsapta enyémbe erősen.
Válaszomat elodáztam, s úgy ahogy illik, elé bort
tettem, rizlinget, savasat, tavalyit, teli kancsót.
Szomjoltása után jól megköszörülve a torkom,
így e szavak tömörültek elő hamarost ajakamról:
Százujju hajnal ideérve a phoiboszi úton,
indulok én teveled. Gyors sodrásával a víznek
eljut bárkahajónk lefelé majd, déli irányba,
s láthatom első és az utolsó hű feleséged,
Pénelopét, aki rég türelemmel és szerelemmel
várja urát, s új harcostársát, engemet is tán.
Csak Boreászt a nagy úton félve kerülni muszáj ám,
épp e miatt áldozzunk húsban bő teli tállal
rögvest, mindazon istenségnek fönt, aki trónol
fellegeken túl és haragos, nem szívleli fajtánk.
Megrakodottan a tállal, léptem elébe örömmel,
s értett engemet ösztönös ésszel, tudva a vágyam:
Élni olyan korban, hol mézes a csók, meg a szőlő,
és bekeverve a vízzel a jó bor oltja a szomjat;
Élni olyan korban, hol ember, szórakozásból
embertársai ellen nem vét földi szeszélyből;
Élni olyan korban, hol annak nincs becse semmi
isten előtt sem, ember előtt sem, bárki, ha bűnös;
Élni olyan korban, hol köztünk jár a teremtő,
s nem a magasból intéz emberi sorsot imára,
nem a magasból nyújtja kegyét minekünk valahányszor
megbánjuk, ami volt, s kifizetjük cédulaárban.
Hoztam az asztali tálat, amin kiterülve az állat,
tápszereken nevelődött sült malac élete zsírban
ott tocsogott, míg elnehezülve a gondolatoktól
nyújtottam felemelve előre az áldozatunkat.
Éreztem zamatát, és jól tudtam, igazam van:
bár gyönyörű, de azért keveselltem kis hekatombám,
nem méltó a reánk figyelő okos égilakókhoz,
és méltatlan Odüsszeuszhoz, ki szerényen is nagy hős,
és idetévedt, elhanyagolt kicsi városi zugba.
Égre tekintve, felé nyújtottam az ízteli tálat,
rajta az állat – jó ropogósra kisütve fa lángján –
várta a sorsát, míg remegőn, suta lábbal előre
léptem, szánnivalón hanyagul mozdulva-botolva,
s mind az egészet kényszerün adtam Gaia anyának.
Megrökönyödve riadtam fel: szép álmom elillant.
Két szemem ázik a könnytől, s látom a lábam előtti
szörnyü valót, meg a könyvem is törve, gerince a porban,
rajta a hősi kalandnak a címe, mit írt a Homérosz.
Most a valóság ágán himbál bőszen a hős múlt,
rút jelenem kelt, s itthon enyészőn írom e pár szót.
Várom azóta is, jöjjön az akháj. Jaj, de hiába!
*
A reggel gyümölcsfái
A hajnali zápor után az áprilisi szél
életre keltette a fák lomha lombját.
A hajtásvégek ide-oda lengtek,
egy erősebb fuvallatnál törzsből is
csavartak egyet magukon a fák.
Mintha visszafordulva integettek volna,
búcsúztak volna valamitől,
ami álmaikban ott maradt.
De ez nem a nyugodt elválás gesztusa volt.
A mozdulataik káoszában
inkább a segélykérés tehetetlen
kapálózása volt benne.
Az álmából felriasztott ember kalimpál így
az első, félig éber pillanatban.
Itt és most a pillanat
egy néma sikollyá változott.
A hajszálgyökerek millió sikolya egyesült
és a levelek riadt mozgásában teljesedett ki.
Közben a reggel langyos sugaraiban
az utolsó cseppek is felszáradtak.
Már csak a fák alatti nyirok valósága
emlékeztetett a hideg zuhanyra.
Talán megtisztult kicsit a város,
bár a fák lelkiismerete eddig is tiszta volt.
Ők csak élni akarnak. Egymás mellett,
de ragaszkodva a földhöz,
és vágyakozva az ég felé.
*
Illusztráció: Sánta P.
