Szavak
A Szónak éppen annyi
fénye van,
mint amennyi Fény
ragyog a szóban.
(…)
A semmi: „néma tér”.
S a tér, ha szólni vágyna,
megszűnik benne a semmi. –
A Mindenség az álma.
(…)
A test egy óriási mondat.
A szavak a csontok,
s ízületek az írásjelek.
Hogy jelentés lüktessen
a vérben: mi más alkotja meg
a grammatikai viszonyokat,
ha nem a Lélek?
(…)
Az éjszaka kútja mély,
végtelennek tűnő messziség,
egymás mellé sodródott
jelzők – de nincs Igéje.
Mint két galaxis
párhuzamos magánya.
(…)
Az idő rendje,
hogy nincs benne múlt,
jelen és jövő –
s nem függ a Rend,
csak attól az Időtlentől,
mi létrehozta azt.
(…)
Ha megszületnek,
a szavak elárulják
rejtekhelyüket.
(…)
Minden a ponttal kezdődik
a mondat végén.
Ahová el szeretnél jutni.
Legjobb lenne a ponttal
kezdeni és zárni.
De nem spórolhatod meg
a szavakkal folytatott harcot
a Sötétséggel szemben.
Hogy végül a Pontba
sűrűsödjék a Fény.
*
Kavicsok
(I.)
Kavicsokat gyűjtöttem
a parton.
Valamikor mindegyik
hegy volt.
Szavakat kerestem
a kavicsok mellé.
Valamikor mind
az Egy volt.
(II.)
Ezt itt elneveztem a folyóról.
A másikat a csonka Holdról.
Ennek a bölcső nevet adtam,
a másik egy fejfát idézett –
s alatta koporsót.
Ez itt a fájdalom.
És a vágy a másik.
Egymáshoz teszem a kettőt:
a szerelem a két kavics
között parázslik.
(III.)
Az idő formája a kő,
és az idő formálja a követ.
Ha arcomat látom vissza benne,
vajon miféle szóban írható le
ez a szomorú bőr-
és boldog kő-
ötvözet?
(IV.)
A legszebb kavicsot
elneveztem Rólad. –
Hasonlít az egy hajnali dalhoz.
Orgonabúgás és hárfahúr,
ezüst remegés a bokrok alján.
S a lassú tánc mögé egy
csillag csöndet almoz…
Előbb madárral álmodtam –
néma volt, s futottam,
nekicsapódtam a falhoz,
pezsegve zengő szívemhez
szorítottam a kavicsot.
Aztán mély vízhez értem,
át kellett volna menni rajta. –
Valaki már elkötötte
az egyetlen ladikot.
(V.)
Maradt még egy formátlan
kődarab. Nem hasonlít
semmilyen szóhoz – hiába
becézem, hiába bántom.
Az utolsó kavics olyan,
mint egy véget nem érő,
nehéz és üresen kongó
álom.
