Babod vagyok… Valójában Somogybabod. És ha ezen a néven egyetlen betűt változtatunk, már két különös növénnyel (gyümölccsel) kerülünk kapcsolatba, sőt „tulajdonviszonyba”: BABoddal és SOModdal. Vagyis a miénk ez a vidék, szinte felkínálja magát. Miénk a környék, az országnak ez a dél-nyugati fertálya, amelynek Somogyi-dombság a hivatalos neve, a név kellő romantikát rejt. No, de most lássuk a tényeket, a könnyebben megközelíthetőeket!
A földrajztudomány búvárlása mellett persze van egy másik Babod is, és egészen más a másikhoz képest!
De kezdjük először a helyismeretet egy meghökkentő adattal! Ugyanis az első írásos emlék Babodról (Tardpusztáról) 1032-ből származik, (vagyis közel ezer éve!), így hát a régmúltban talpalunk (tipródunk?) egy évezred óta. Vajon mely városok voltak akkor Babod ismerősei? A lakosság mai létszáma alig félezer fő, vajon hány család őse élt már ezer éve ugyanitt? Járt-e itt tatár, török, volt-e pestis, kolera, ki- vagy betelepítés?
(Fotó: https://hevesiz53.blogspot.com/)
De kezdjük a végén – vagy éppen az elején? Babod alsó végénél (dél felé) csordogál már hosszú ideje (akár szintén ezer éve?) a Szentkút nevű gyógyvízforrás. A forrás környéke hordozza a hagyományos erdei forrásjegyeket (rejtett kút, kicsi patak, csobogó, apró vízesések), de van itt ácsolt kápolna (vagy inkább miséző hely) és a híveknek, látogatóknak szolgáló széksorok. Nagyboldogasszonykor híres búcsújáró hely volt ez a vidék egészen a XX. századig, erre emlékeztet a tisztáson álló faragott Madonna-szobor. A Mária a gyermek Jézust tartja az egyik kezében, a másikban pedig – a helyhez illően – egy korsót a gyógyvíznek, amely a legenda szerint szembetegségben szenvedőknek hoz gyógyulást.
(Fotó: www.somogybabod.hu)
A falu közepe táján áll az önkormányzat rendezett, diszkrét épülete, bejáratától nem messze Petőfi Sándor barnás-vöröses faanyagból faragott, ember méretű szobra, kezében kard és papírtekercs. Eljövetkor megérintem a lábát.
A falunak van temploma is – bár már régen nem működik önálló plébániaként. A Szent Erzsébet tiszteletére szentelt épület bejáratát székelykapu őrzi. A templomkert különösen érdekes és sokrétű: középen, a kereszt alatt Szent István, Szent Imre és Szent László szobra, továbbá három magyar női szent: Szent Kinga, Szent Margit és Szent Erzsébet. A kereszten Zrínyi Miklós szavai – okulásul az utódoknak.
Külön kőtábla őrzi a hősi halottak kettős névtábláját a két világháborúból. A táblán a nagy háborúból négy, a másodikból húsz elesett szerepel! Az utóbbiak között olvasható az Inkey név is: ez a család építtette és birtokolta a város északi végén máig álló kúriát.
Nagyjából sorra vettük Babod érdekes, szép és megmaradt emlékeit, értékeit.
Lássuk hát akkor most azt a másik Babodot, amelyik alig más, de mégis egészen más – ugyanott és ugyanakkor: „a mi Babodunkat…” Mert bizony „a mi Babodunk” ez, vagy legalább is valakié, valakiké.
A másik Babod „a mi Babodunk”, vagyis „a testvérek Babodja”, a három egyenrangú tulajdonosé már több mint harminc éve. E sorok írója megtűrt (legfeljebb kegyelt) vendégként van jelen már hosszú évek óta, esetleg „lelkes megfigyelőként”.
Ez a „mi Babodunk” egyetlen ház, és a házat övező kert, s mindaz, amit ház és kert adhat és megkívánhat. A három testvér örömmel osztja meg Babodját a család három nemzedékének népes tagjaival, a kapcsolódó vendégekkel, de leginkább „a maguk hármasával”. A tulajdonláshoz nem, de a vendégséghez újabban – húsz éve – egy negyedik „Babodra vágyó” is tartozik, s így a hármas szám négyesre bővült. A ház a birtok bal felső sarkában húzódik meg, berendezése minden igénynek megfelel, de leginkább a pihenésnek és a csöndnek.
A legnagyszerűbb látnivaló a kert, amely méreteiben (szinte) beláthatatlan, fái valódi erdőt alkotnak, alig számolhatók meg, a fajtájuk szerint: dió, akác, hárs, fenyő, fűz – meg ki tudja még, hogy mi és mennyi. A kert felső része szépen ápolt, az alsó régió dzsungelre emlékeztet, bár óriáskígyó tudtommal nem lakik benne – merem megállapítani magam, a húsz éve vendég jogán.
Pótolhatatlan létesítmény még a kertben a „kis kút, kerekes kút”. Szép deszkaház emelkedik föléje, a színe most barna-vörös, de volt már zöld és sárga is. A kút (a kutunk!) egész évben képes vizet adni, míg a ház csapjai csak a birtokosok és a szomszéd házi szerelő közreműködésével képesek erre. A kút nem igazán mély, a káva fölé hajló jól látja odalenn a saját arcát, de ezt főképpen a vendégek élvezik.
A kútház arra is alkalmas, hogy valaki – például ennek az írásnak a szerzője – mögé hurcolja az asztalát, és ott munkálkodjék a jövő egy emlékezetes írásművének az elkészítésén (már több mint egy írásmű vált valóságra a kút mögött). Egy időben (két éven át), ha kedvem támadt a kútház mögé húzódni (menekülni), mintha megorrontotta volna, átjött három háznyi távolságról egy gyönyörű macska, felugrott (engedély nélkül) az asztalra, és bele-belekörmölt írásomba. Aztán persze kapott egy tányérka tejet a lakásajtó mellett. Aztán elment… Aztán másnap megint ott volt. Aztán egy-két év múlva egy szakasztott hasonló macska folytatta ugyanezt a portyázást, – vajon honnan tudhatta? A macskamamától? Manapság a harmadik szomszéd két kutyát tart!
Aki üldögél és gyönyörködik a kertben, előbb-utóbb a szemébe ötlik, arcába hajol a majdnem égig érő fenyő, az ezer-ágú akácfa, a bokrok tömeg-együttese. Nem lehet elkerülni őket, nem lehet szemet hunyni, hiszen a fák-lombok sóhajtanak szélben és szélcsendben, arcon és kézen simogatnak.
A láb alatt, a földön, vagy inkább a fűben apró virágok jól szervezett hada várakozik, ingadozik, bólogat, integet. Mi pedig (a birtokosok) lábbal tiporjuk, a virágok meghajolnak, talán örömükben teszik. A virágok, a kert, a „mi Babodunk”: százszorszépek!
*
*
Illusztráció: Babodi aratók, 2019 (fd. fotó forrása: www.somogybabod.hu)
