*
*
Száraz Miklós György
Ratatatata-durr-paff!!!!!
*
Képzeljenek el egy huszonhárom éves, szőke lányt. 1956. október 26-án délelőtt, Szegeden. Idézek a naplójából.
„A tejivóban megreggeliztünk. Éppen az utolsó falatokat nyomtuk, amikor jött egy nagy tömeg a Kossuth sugárútról. Gyerünk velük. Főleg munkások voltak, de diák is akadt szép számmal; a Széchényi térre igyekeztek, a gyűlésre. Igen ám, de a tér körül volt zárva katonákkal. Minden mellékutcát, ami a korzóra vezetett, nyolc-tíz katona őrzött. Az övük telidugdosva kézigránátokkal. Letértünk a körútra, onnan az Iskola utcán a Takaréktár utcára. Ennek a Széchenyi térre nyíló torkolatát szintén katonák zárták el. A tömeg meg volt vadulva. Egyre közelebb mentünk. A vezetők közül néhányan megpróbáltak beszélni, hogy kerüljük el a fölösleges vérontást, küldjünk követséget a katonai parancsnokságra, hogy engedjenek be a térre. A küldöttség el is ment, de a nép egy része – mondanom sem kell, főleg azok, akik hátul álltak – rákezdte: »Gyávák! Gyerünk előre! Csak vaktöltés van náluk!« Mindig előbbre egy lépéssel… Teljesen meg voltam kergülve: Osit magammal húztam, ha a tömeg lépett egyet, én kettővel furakodtam előbbre. Már ott állhattam a tizedik sorban körülbelül, egyszer csak: ratatatata-durr-paff!!!!!
Az eleje visszafordult és vad futásban hátrált, mi ott hátrébb leguggoltunk. De amikor csak nem akart szűnni az áldás, féloldalra borulva melengettük az áldott szegedi aszfaltot. Emlékszem, egy pasas feküdt rajtam. Semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy rémesen szuszogott és nagyfene vastag kabát volt rajta, az eltakart előlem mindent. Különben sem lett volna nagy kedvem hátrafelé nézegetni. Csak a fejemet takartam el az egyik karommal, és dugtam, mint a strucc, az Osi hátába, a másik kezemmel az aktatáskát szorítottam magamhoz az ösztönpénzzel. A tüzelés egyre tartott. Már kezdtem belenyugodni, hogy itt halok meg éhgyomorra, egyszer csak abbamaradt. Mindenki felugrált körülöttem, erre nagy nehezen én is észbe kaptam és feltápászkodtam. Körülöttem a földön szanaszét dobálva zászlók, virágcsokrok, női táskák, esernyők (máig sem tudom, hogy kerültek oda, hiszen ragyogó napsütés volt). Hátrafordultam egészen – és ez baromi rossz érzés volt. A hátam mögött egy árva lélek sincs, csak tíz-tizenöt lépésre tőlem a katonák, felemelt puskával.”
Az a huszonhárom éves, szőke lány, aki magányosan áll a puskások sorfalával szemben, az édesanyám. Soha nem mesélt erről az esetről. Nem értem, hogy miért. Nem is tudtam róla, hogy ő is „benne volt”. Apám halála után huszonöt évvel, és anyámé után nyolccal tudtam meg. Írhatnám, hogy véletlenül, de természetesen nem volt véletlen. Regénybe kezdtem, és elővettem a naplóit. Abból tudok az egészről.
Nem értem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért nem beszélt róla soha. Egyetlen mondatot sem. Hogy 1989 előtt miért nem beszélt, azt talán meg tudnám magyarázni. De hogy utána? A szabad világban? Nem tartotta fontosnak? Nem akart dicsekedni? Azt gondolta, nem érdekel? Úgy volt vele, hogy leírta, s ha kell, ha szükség lesz rá, egyszer majd előkerül? Belebotlok?
Nálunk a családban nem volt titok. Volt, persze hogy volt, mindenkinek voltak és lesznek titkai, úgy értem, hogy kölyök koromban is nyíltan beszéltek előttem bizonyos dolgokról. Történelemről, határon túli magyarokról, háborúkról, a testvéri szocialista országok irántunk táplált forró szerelméről, zsidókról és nem zsidókról, besúgókról, kínzókról és kínzottakról, családi bűnökről – úgynevezett kényes kérdésekről. Apám a forradalom idején szinte megállás nélkül a budapesti utcákat rótta. Tulajdonképpen céltalanul, hiszen alig egy hónapja szabadult a börtönből, még munkája sem volt. Egy-egy barátnál aludt, máskor apai nagynénjénél vagy a nála tizenhét évvel idősebb bátyjáéknál. Éjjel-nappal az utcákat rótta és jegyzetelt. Nem jegyzetfüzetbe, hanem itt-ott fölszedett papírdarabkákra, számolócédulákra, borítékokra, kitépett füzetlapokra. Zsebei a napok során megteltek ezekkel a cédulákkal. Nem összegzett, nem rögzítette érzelmeit, véleményét, hanem skiccszerűen vázolta a helyszínt, rögzítette az eseményeket, a szereplőket.
A regényben felhasználtam apám összes feljegyzését, és természetesen felhasználtam édesanyám naplóinak 1956-os részleteit is. Amikor a kézirat első változatával elkészültem, elkérte egy jó barát, Kabdebó Lóránt. Miután elolvasta, elballagtam hozzájuk. Marianne leszaladt, és hozott a sarki vendéglőből egy kancsó csapolt sört. A beszélgetés vége felé szóba került, hogy apám feljegyzései november 4-én megszakadnak. Érthető, hiszen azon a reggelen a Széna térre ment, ahol fegyvert kért és kapott. Kádár Magyarországán ezt és a következő két nap történetét kockázatos lett volna papírra vetnie.
Ilyesmiről esett szó köztünk, meg arról, amit apám nem sokkal a halála előtt mondott a kórházban:
„Lehet tétovázni, törni a fejünket, hogy a forradalmat vajon csőcselék vagy szentek serege robbantja ki és viszi végig. De vannak olyan helyzetek, amikor már nem lehet tépelődni. És amikor az orosz tankok fekete bogarakként nyüzsögtek a Parlament körül, az olyan helyzet volt.”
Már szedelőzködtem, amikor elpanaszoltam, hogy hiába nyomoztam, hiába kutakodtam, nem sikerült kiderítenem, ki volt az a férfi, aki azon a november 4-i reggelen apámnak fegyvert adott a Széna téren. Szabó bácsi éppen nem volt ott, helyette egy feltűnően magas, vékony ember intézkedett.
„Fiatalos volt, kicsit merev – mondta apám. – Egyszerre katonás és papos.”
Ahogy kimondtam, Marianne – aki csak ritkán szólt bele a beszélgetésünkbe – a szemüvege és a számítógépe monitorja fölött rám pillantott:
„Végvári László – mondta. – Pécsen volt hadapródiskolás, aztán belépett a ferencesekhez. Szerzetesi nevén Vazul.”
Lehet, hogy egyszer, amikor a legkevésbé számítok rá, azt is megtudom, miért hallgatott az édesanyám?
*
*
Jeltelen sírok
*
Nagyanyámnak két héttel a forradalom kitörése előtt baljós álma volt. Három halott katonát látott. Temetetlenül hevertek szegények, még az 1945-ös háborúból. Az egyik ébredezni látszott, mire nagyanyám biztatni kezdte: – Ne féljen, már nincs háború, béke van. – A katona rápillantott, és azt mondta: – Nincs háború? Hát majd lesz. – Nyomasztó álom volt, rányomta a bélyegét nagyanyám egész napjára. Aztán tényleg kitört a forradalom, elkezdődött az első háború, amit szocialista ország vívott szocialista ország ellen.
Az asszony halkan beszél, nem pillant fel, mintha gyónna. A vendéglő majdnem üres. Kora délután van, a kertben nyári hőség. Kortyol, leteszi a borospoharat.
Nem szoktam. Csak néha. De most jólesik.
Felnéz, a tekintete szorongó. Mosolyogni próbál.
Három hónappal később, 1957. január 19-én este nyolckor a rádióban bemondták, hogy a nagyapámat kivégezték. Nagyanyám két nap múlva kiment anyámmal a temetőbe. Anyám tizenkét éves volt. Megkereste a jeltelen sírt. Pénzt adott a sírásónak, hogy állítson fejfát. Sírdogáltak a friss földhalomnál a hideg, havas temetőben. Egy hét múlva nagyanyám egyedül ment, koszorút is vitt, és észrevette, hogy megszaporodtak a jeltelen sírok. Este elővette a konyhaasztal fiókjából a kockás füzetet, amibe olykor beleírt ezt-azt, egy-egy idézetet, verssort, levélpiszkozatot, és azt írta bele: „Akik a halált osztogatják, azoknak a bosszú vezérli a szívét.”
Elhallgat. Ölébe veszi a táskáját, kivesz belőle egy füzetet.
Ez az a füzet, mondja, és felnyitja a foltos fedelet. Lapozgat benne, aztán félénken leteszi elém. Nézem a fedelére kézzel írt sorokat: „Szabó Jánosné született Lipták Margit kézírásos feljegyzése a forradalommal kapcsolatos eseményekről 1957-ben”. Csak lassan világosodom meg, hitetlenkedve bámulok a nő arcába.
Szabó bácsi? Az unokája volna?
Az asszony tekintete megint szorongó, de azért bólint.
Nem. Vagyis igen. Örökbe fogadták anyámat. Rögtön a háború után.
Szabó bácsi?
És a felesége. Szabó Jánosné született Lipták Margit. Gondolkodó ember volt. Sok mindenre figyelt. Sok mindent észrevett. Összegyűjtött egy csomó papírt. Iratokat, újságkivágásokat. És megírta a saját feljegyzéseit. 1956-ról is. Meg később.
Tudni lehet, hogy kik voltak az igazi szülei?
Ők voltak azok.
Akkor úgy kérdezem, hogy a vér szerinti szülei. Tudni lehet róluk valamit?
Nem. Semmit.
És vele mi van?
Anyámmal? Elhagyott. A nagyanyámra bízott. Ő nevelt fel. Később azért vele is rendeződtek a dolgok. Sokkal később. Szeretnék neki megbocsátani.
Visszateszi a füzetet a dossziéba. Sárga, szakadozott papírt vesz elő. Széthajtogatja, és miközben elém teszi, kívülről mondja a szöveget.
Tisztelt asszonyom-uram, az uram áthúzva, értesítem, hogy a budapesti Új Köztemetőben nyugvó elítélt hozzátartozójuk Szabó János kihantolása a 233/18/17 számú nyughelyről 1989. november 20-án lesz. Ha a kihantoláson részt kíván venni, kérem tíz órakor megjelenni szíveskedjék. Tájékoztatásul közlöm, hogy az azonosítási-szakértői munkálatokat a kihantolást követően kezdjük meg. Kérem, ha bármilyen további dokumentációval is rendelkezik, azt a kihantolásra hozza magával.
Másfél óra múlva egyedül ballagok lefelé az Ostrom utcán. Tudom, hogy tíz évvel korábbi eseményt idéz, fülemben mégis Cseh Tamás hangját hallom – „…oroszok tüzelnek, tüzelnek, / ők meg ledűlnek, ledűlnek, ledűlnek, / üvölt a tér, dől a vér, és ég a Széna tér…” –, megállok lent a gyógyszertár előtt a sarkon.
Bámulom a teret. Jobbra, a buszpályaudvar helyén volt a régi Szent János kórház és szeretetotthon épülete. Vele szemben, a másik oldalon, a ’Mammut kettő’ helyén a fogház. 1956 októberében a tér közepén hevertek a felborított vagonok. Szemben, a Retek utca és a Lövőház utca torkolatában magasodott a metróépítkezés felvonótornya. Valahol ott volt a felkelők támaszpontja. Október 4-én délelőtt ide jött apám fegyverért, innen küldték fel néhány szakmunkástanuló kölyökkel a Várat védeni.
„Széna tér! 1956 októberében és novemberében mennyi szó esett erről a helyről, mennyit cikkeztek róla a tiszavirág életű újságok, a Függetlenség és az Igazság. Ezt a teret dicsőítették öles riportokban a nyugati lapok szenzációéhes riporterei, erről a térről írtak úgy, mint a »szabadság fellegváráról«. Mindenki tudja, hogy a Széna téren 1956 október végén és november elején véres harcok dúltak, de azt már kevesebben tudják, hogy kik voltak a Széna téri harcok résztvevői, kik voltak a Szabó bácsi-féle »szabadságharcosok«, mit műveltek a barikádok mögött, milyen életet éltek a főhadiszálláson – a földalatti vasútépítkezés Széna téri irodájában.”
Egy ócska ponyvánál is gyöngébb fércmunka bevezető sorai ezek. A szerző nevét nem írom le, nem tapintatból, csak mert még annyit sem érdemel. A címe Szénatéri Banditák, a Kossuth Könyvkiadó jelentette meg 1958-ban. Még mindig abból idézek.
„Jómagam is a Széna tér mellett lakom, s be kell vallanom, hogy bár ott mentem el mindennap, láttam, figyeltem a fegyvereseket, mégsem tudtam sokáig, kik voltak valójában ezek az emberek, mi volt az igazi céljuk, mit akartak elérni, miről beszéltek a zárt ajtók mögött. Ma már világos: a Széna tér 1956 októberében nem a hősök, hanem a rablógyilkosok, betörők, volt horthysta tisztek és hajdani SS-legények találkozóhelye volt.”
A jeles szerző szerint Szabó bácsi „rémuralmat teremtett a Széna téren”, „saját autója volt”, „titkárnő állt a rendelkezésére”, „bordélyházat üzemeltetett”. És „a »szabadságharcos« szakma egyre jobban jövedelmezett, egyre több volt a zsákmány, a rablott holmi”, aminek híre ment, és „mind nagyobb számmal szállingóztak a város különböző részeiből a prostituáltak”, itt a „társadalom szemete talált egymásra”.
Nézem a teret, emberi drámák és hétköznapok díszletei az utcák, az épületek, Cseh Tamás hangját hallom:
„A Hattyú utcán én úgy megyek azóta naponta át, / itt feküdt el sok tízezer, s nézem a házak falát, / golyónyomok, golyónyomok, ronda golyónyomok…”
Látom a fiatalasszony szorongó tekintetét, ahogy sorra elém teszi a papirosokat, sorsok foszlányait, lenyomatait. Szinte látom árva lelkén a golyónyomokat. Látom az anyját, a nagyanyját, ahogy sírdogálnak a hideg, havas temetőben a friss földhalomnál, látom magam előtt a szaporodó, jeltelen sírokat, és eszembe jut a nagymama keserű sora:
„Akik a halált osztogatják, azoknak a bosszú vezérli a szívét.”
*
*
Tari István
Szemtanúk és megfigyeltek
*
Kovács József, az Újvidéki Rádió munkatársa rokonlátogatásra érkezett Budapestre. A vonaton együtt utazott Tomán László (szintén újvidéki) íróval, aki Dobrica Ćosić alkalmi fordítójává válva, a forradalom kirobbanásának közvetlen szemtanúja volt.
Kovács József naplót vezetett, melynek legérdekesebb részlete:
„1956. november 8. (…) Közben engem mint újságíró-kollégát bemutattak a nagykövetnek, Dalibor Soldatićnak. Volt ott még rajtuk kívül négy-öt személy, akik telefonálni próbáltak: név szerint Kádár elvtárat keresték. Érdeklődésemre, hogy miről van szó, elmondták, hogy az épületben van egy halott. Mégpedig egy nagykövetségi alkalmazott, Milenko Milovanov, akit mindenki Limnnek becézett. Azután meg is mutatták, hogy hol lőtte be (egy szovjet tankról) az orvlövész az ablakot, illetve hol lőtte fejbe a szerencsétlen férfit, akit így életemben egyszer láttam, tizenöt percre.
Az 1956-os forradalomról, negyven évvel később, 1996-ban írt drámát Deák Ferenc (dráma- és forgatókönyvíró, diplomata) Fojtás címmel, melyet 1998-ban a Kaposvári Színház nagy sikerrel be is mutatott. Ebből a színpadi műből Vicsek Károly készített, 2002-ben, Bolygótűz címmel, filmet. Deák (1956 októberében az újvidéki Iparművészeti Főiskola másodéves hallgatója volt):
„Jugoszlávia valójában egész 1956. december elejéig nem tartotta be az ENSZ alapokmánya szerint meghatározott menekültjogi kötelezettségeket. A menekülteket biztonsági és hírszerzési értelemben többször is kihallgatták, aztán a határon visszavezényelték, egyenesen a magyar, illetve szovjet fegyveresek kezére juttatták. Többször voltak kivégzések a határvonal közelében is. (…) Lelić Petar nyugalmazott belügyes emlékezése szerint a menekülteket leginkább a magyar tragédia iránti közömbösség keserítette el. Ez a közömbösség az itteni magyarokkal való érintkezéskor volt számukra teljesen érthetetlen, bár az is igaz, hogy akikkel kapcsolatba kerülhettek (tolmácsok, hivatalnokok, segédszemélyzet stb.), azok vagy féltek színt vallani, vagy már eleve úgy voltak instruálva, hogy ne tanúsítsanak együttérzést.
Deák Ferenc 1986-ban, az MTV veszprémi fesztiválján, ismerkedett meg a belga televízió francia műsorainak egyik szerkesztőjével Keresztessy úrral, akinek Jugoszláviából mindörökre elege lett 1956–57-ben. Megrázó élményeiből a következő részleteket jegyezte le:
„Keresztessy úr 1956. december 19-én Gyálánál lépte át a határt, Csókára, majd Pancsovára vitték, aztán következett a hosszú, kegyetlen utazás marhavagonokban. Harmadik nap a macedóniai Prilepbe érkeztek (ezt most már tudja!), innen katonai teherkocsikon felszállították őket a 2000 méter magasan fekvő Krusevóba. A városkától kb. 3 km-re néhány rozoga barakkban helyezték el a hatvanfőnyi menekültcsoportot. Se rendes, rendszeres ellátás, se fűtés, se elegendő takaró, se kapcsolat a hivatalos szervekkel. Nappal sem merték elhagyni a barakkokat, a farkasok ott ólálkodtak kőhajításnyira tőlük. Éjjel a közeli üvöltésektől nem volt nyugtuk. Naponta egyszer hoztak enni, hetente egyszer jött valami ápoló az egészségházból, hogy esetleg aszpirint hozzon, de más gyógyszer nem volt, bár sok volt a fagyási seb… Az embertelen viszonyok között szinte már mindenki elhitte a valaki által élcelődésként kiejtett szavakat, hogy a Szovjetunióba jutottak. Őket 1957. augusztus végén indították útnak Szkopje, Belgrád, Zágráb és Ljubljana felé. Tizenötödmagával szeptember derekán érkezett Belgiumba.”[1]
Sulyok Vince (eredeti neve: Sklánicz Vince; Ménfő, 1932. július 7. – Oslo, 2009. augusztus 9.) 1952-ben érettségizett a győri Révai Miklós Gimnáziumban. 1952-1953 között az ELTE Jogtudományi Karán, majd a budapesti a Pedagógiai Főiskolán folytatott felsőfokú tanulmányokat. 1954-1956 között Egerben tanult magyar-orosz szakon. 1955-től tagja lett az Írószövetségnek. 1956-ban az Egri Tanárképző Főiskolán MEFESZ vezetőségi tagja volt. 1957-ben Jugoszláviába, majd Norvégiába emigrált. 1958-1963 között az Oslói Egyetemen tanult. 1964-től az oslói Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársa, majd 1994-től főkönyvtárosa. 1969-től az Urál-altáji Intézet magyar nyelvi és irodalmi szemináriumát vezette. 1978-tól a Norvég Nagylexikon szerkesztője. Magyar könyvtárosként, költőként, íróként, műfordítóként, számos könyvet fordított le a skandináv nyelvekből magyarra, és fordítva, 24 éves menekültként, kezdetben Szabadkán és környékén kapott menedéket:
„Csapdahelyzetbe kerültem, s tudtam, bármikor letartóztathatnak. Ekkor egykori professzorom sietett segítségemre, aki megszervezte kimenekülésemet az országból. Ő hívott Budapestre február 6-án. Másnap levittek Mélykútra, a jugoszláv–magyar határra, ahonnan többórás éjszakai gyaloglás után a térdig érő bácskai sárban értem át február 8-án hajnalban Jugoszláviába. Bekopogtam az első tanyára, ahol a bácskai magyar gazda és felesége fejedelmi reggelit tálalt elém. Később pedig lovas kocsijukkal bevittek Szabadkára.”[2]
A menekülttáborban írt verse a kor megrázó dokumentuma:
MENEKÜLÉS
Egy ároknál megállt kísérőm,
s fojtottan súgta: „Ez itt a határ…
segítse Jézus!” – Kezem megragadta,
s csendesen ment is vissza már.
Háromnegyed kettő volt. Fénylett
a mutató, az óra zümmögött.
A hűvös köd derengve rettent egybe
imbolygó vállai mögött.
Magam maradtam. Átugrottam.
A dobbanástól visszhangzott a táj,
s lihegve vártam, fuldokolva… higgyem,
hogy mögöttem van minden borzadály?
S mert rágondoltam: mint az ostor
az állatot, a szörnyű félelem
úgy végigvert, hogy futottam, rohantam!
S a szabadság már ott futott velem…
(Niška Banja, Jugoszlávia, 1957. február 28.)
Matuska Márton, közíró, hírnevét az 1944-es magyarirtás történetének feltárásával alapozta meg, faluriporterként, turisztikai újságíróként, bírósági riporterként is dolgozott az újvidéki Magyar Szó szerkesztőségében. Az 1956-os szabadságharc délvidéki vonatkozásait tanulmányozva emelte köztudatba Sörös Imre hősies magatartását, vértanúságát. A temerini születésű Sörös Imre 15 éves korában, 1947-ben szökött át Jugoszláviából Magyarországra, és Szekszárdon telepedett le. A nyughatatlan természetű fiatalember többször került szembe a Rákosi-rezsimmel. 1953-ban kémtevékenység vádjával ítélték először halálra, ám Sztálin halála után halálbüntetését életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítették. ’56 nyarán szabadult, majd a forradalom kitörése után, október végén a Pongrátz Gergely által vezetett Corvin közi harcosokhoz csatlakozott.
Sörös Imre, Matuska Márton szavaival: „Élete során átélte a huszadik századi temerini magyarok sorsának sok jellegzetességét ̶ és nem is csak a temeriniekét ̶ , amit halálával még meg is pecsételt. Bármilyen sanyarú is volt a sorsa, bármilyen gyalázatos is az akasztófán bekövetkezett halála, leszögezhetjük, hogy a huszadik században élt temerini magyarok közül neki jutott az élete árán kiváltott legnagyobb dicsőség: ott van neki emléktáblája és kopjafája, ahol a mindannyiunk szabadságáért küzdő legnevesebb magyaroknak. A Corvin közben, ahol a szabadság legáldozatkészebb katonái küzdöttek, illetve a 301-es parcellán, ahol Nagy Imre, a kivégzett miniszterelnök teteme is el lett hántolva. Ott is van a helye, hiszen, mint az egyik nagynénje közölte: ’nagyon a Nagy Imre pártján volt, mint általában a diákok.’ Ezért is kellett meghalnia.”[3]
Az 56-os magyar forradalom hatására fokozódott Tito kultusza, vele együtt a jugoszlávnak nevezett szellem kiterjesztése is az élet minden területére. A jugoszlávság népszerűsítésében felértékelődött az írók szerepe. „Többet kellene írni a sajtóban irodalmunkról is, mert az írók szintén formálják a közvéleményt, és igencsak nagy hatást gyakorolhatnak az emberek hangulatára. Műveikben azonban jobban kidomboríthatnák a jugoszláv közösség jellegét anélkül, hogy feladnák a nemzeti kultúrát és a nemzeti kultúra múltban gyökerező hagyományait” − nyilatkozta a 65. születésnapi fordulóját ünnepeltető Tito, 1957. május 24-én (az ifjúság napjának első megünnepelése után) a Politikának. Nem véletlenül kezdte meg működését azokban a napokban az újvidéki magyar sajtóház (’58-tól már Forum elnevezésű kiadóház), a magyar nyelven nyomtatott kiadványok központilag ellenőrzött intézménye, hogy aztán ’57 októberére az Újvidéki Rádió is megkezdje kísérleti műsorának sugárzását a 90,5 megahertzes ultrarövidhullámon. Fölerősödött a nemzeti romantika és folklór szorgalmazóinak, a „nemzetiségi elszigeteltség” bírálata, vegyes környezetekben a nemzetiségi csoportok, iskolák összevonása, a testvériség−egység elnevezés elszaporításával.
Tomán László szerkesztő, közíró így foglalta össze az 56-os budapesti élményeit:
„1956. október 21-én kora reggel rokoni látogatásra érkeztem Pestre, s a levert szabadságharc után, november 12-én tértem vissza Újvidékre. Az a három hét életem egyik legnagyobb élménye volt. Néhány napig szabadságban éltem, míg november 4-én hajnalban ágyúdörgésre nem ébredtünk… Közben október 23-án felvonultam a tüntetőkkel, ott álltam a Parlament lépcsőin, az oroszlán mellett, s utána végigéltem mindazt, ami Budapesten történt. A népfelkelés csak megerősítette bennem a magyarságtudatot: majd két hétig a magyar szabadságnak örülhettem, utána a magyar szabadságot és a vértanúkat gyászoltam. Most már tudjuk: a történelem a magyar októbernek és Nagy Imrének adott igazat.”[4]
*
[1] ’56 és Délvidék, tanulmányok, interjúk, sajtószemelvények; Szabadka, Nyitott Távlatok, 2002.
[2] Hegedűs Attila: Az 56-os magyar forradalom és Jugoszlávia, VMMI, Zenta, 2010.
[3] Matuska Márton: Három mártírunk, Életjel, Szabadka, 2002.
[4] Tomán László: Extra Hungariam, Aracs,2008/3.
