Jézus, Judás és Barabás története európai kultúránk alapja, mégsem ismerjük eredeti formájában, csak dogmatikus, vallási változatában. Ha megpróbáljuk rekonstruálni az evangéliumok szerint a jól ismert eseményeket, zavarba kerülünk a különböző ellentmondások miatt. Jézus virágvasárnapi bevonulását Jeruzsálembe hatalmas tömeg kísérte Galileából, hogy részt vegyenek a zsidóság legnagyobb húsvéti ünnepén, akik között volt Barabás, egy nevezetes ember (Máté ev. 27,16). Őt az evangéliumok rablónak bélyegzik, de ma forradalmárnak vagy szabadságharcosnak neveznénk, aki a Makkabeusok példáját kívánta követni, hogy felszabadítsa Izraelt a római uralom alól. Zélóta társaival együtt azonban nem érezte magát elég erősnek a felszabadító háborúra, amit apokrif hagyományunk is megerősít egyetlen zélótákról szóló példájával (Tamás ev. 89), akik képesek voltak megölni a gazdag főurakat is céljuk érdekében. Barabás vagy Jézus példázatos embere előtte egy vályogfalba döfi kardját, hogy lássa elég erős lesz-e a karja a merényletre. Az eset elárulja, hogy a zélóták gyűlölték nemcsak az idegeneket, hanem a velük kollaboráló gazdag herodiánusokat is, ezért szimpatizáltak a szegénypárti Jézussal. Barabás is szövetségest keresett valakiben, legyen az akár Jézus köre, hogy nagyobb támogatást szerezzen magának terveihez. Ennek a körnek az erejét maga Jézus jelentette, aki gyógyításaival karizmatikus hatalom lett népe szemében. Jeruzsálemi bevonulása az elégedetlen galileaiakkal megfelelt egy messiásváró ünnepnek, amit követett Jézus barátjának, Lázárnak a feltámasztása a négynapi halálból.
Ebben az időben Galilea tele volt elégedetlen szegényekkel, de a zélóták erőszakosságát Jézus már eleve elutasította, bár elismerte bátorságukat, sőt némelyikük a követője is lett, amint a herodiánusok között is volt női híve. Ő azonban mindig a békesség embere maradt, aki a béketűrőket Isten fiainak nevezte, meglepő módon mégis a forradalmi zélóták élén találta magát, amikor zarándoklatukon átvette lelkesedésüket a tömeges bevonulásban. Honfitársai őt Dávid fiának nevezték, aki az Úr nevében jön, tehát benne látták a várt messiást. A jeruzsálemi papok és írástudók azonban nem csatlakoztak a nép lelkesedéséhez, sőt el akarták hallgattatni őket. A templomhoz érve azonban maga Jézus ütközik meg a kufárok működésén, akik galamboktól a kecskebakokon át bárányokig templomi áldozatra szánt állatokkal kereskedtek, de felháborodva kiűzi őket a szent területről. Ő a templomot az imádság házának tartotta, de az Örökkévalónak szentelt helyet a kereskedők „rablóbarlanggá” tették, ami ellen a papok sem tiltakoztak, mert ők is a templom hasznából éltek. Minden üzlet célja azonban a profit, ami többnyire csalással is jár, ezért Jézus elutasítja, mint „szükséges rosszat”.
Eddig teljes összhangban volt Jézus galileai követőivel, a zélótákkal is, de a következményekkel nem számolt. Amikor azonban beért a templomba, ahol az árusok működtek, felháborodás vett rajta erőt, mert mögöttük nemcsak a templomőrség állt, hanem a papság is, de végső soron ott volt a római helyőrség a közeli Antónia-erődben, akik a rendre felügyeltek, így a pogány birodalmat képviselték. Jézust a templomi üzletelés látványára övéből korbácsot font magának és kiűzte vele a kufárokat, hogy a templom rendeltetése szerint az imádság háza legyen. Fellépése tetszett a galileai követőinek, de passzív hívőként nem tiltakoztak, később azonban már a politikai helyzettel sem számoltak. Amikor 70-ben kitört a katasztrofális zsidó háború, ennek a vége a templom lerombolása és a zsidóság szétszóratása lett. Az események eredetileg a békés Jézust igazolták, aki nemcsak a zsinagógákat vezető farizeusokkal vitatkozott, hanem a zélótákkal is Isten abszolút uralmáról. A nagyheti viták hevében a népi támogatás fogyatkozni kezdett Jézus mögül. A templomot sem csodálta úgy, mint vidéki követői, sőt pusztulását is megjövendölte, hogy „itt kő kövön nem marad” (Márk ev. 13,2; 14,58), Tamás apokrif evangéliuma szerint (71) ekkor azonban magára vállalta a templom pusztítását is, amit így fejezi ki: „le fogom rombolni ezt a házat, és senki sem fogja újra felépíteni”. Mint utolsó prófétának ebben is igaza lett, amit megerősít az Apostolok csel. 6,14 ellenfeleire hivatkozva: „a nazoreus Jézus lerombolja ezt a helyet és megváltoztatja a szokásokat, amelyeket Mózes rendelt nekünk”. A későbbi keresztény egyház kitörli ezeket a szavakat emlékezetéből, mert nem illettek hivatalos felfogásába. Mégis ez a vélemény a mai napig komoly akadálya a zsidó-keresztény párbeszédnek, mert a jeruzsálemi Sirató falnál a legbuzgóbb zsidók azóta is templomuk újjáépítéséért imádkoznak, és erre mindig új terveket szőnek, pedig a muszlimok mecsetet építettek a helyén, ami kizáró ok.
Jézus Ézsaiás prófétával értett egyet, aki szerint „az Úr nem lakhat emberi kézzel épített templomban, hiszen a menny az ő trónusa és a föld lábai zsámolya. Ugyan hol lenne az én nyugvóhelyem? Hát nem az én kezem alkotott mindent?” (Ézs 66,1-2). Ha Jézus motívumait keressük, hogy mit tervezett a csütörtöki utolsó vacsora után, akkor meg kell értenünk, hogy Judást miért bízta meg külön feladattal, amit a többiek nem sejtettek. A vacsora után a többiekkel visszavonultak a Getsemáni kertbe, ahol egy páratlan evangéliumi részlet megvilágítja az események hátterét, Márk 14,51 említ meg a Getsemáni kertben egy ismeretlen ifjút, aki a templomőrséggel és Judással egyszerre érkezik Jézushoz és tanítványaihoz azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy figyelmeztesse a Jézust a rá váró veszélyre. Ez a fiú nem tartozott sem a tanítványokhoz, sem a templomőrséghez, ezért az őrök el akarták fogni, ő azonban kibújt az ingéből és meztelenül elmenekült az éjszakában.
János ev. 14,16-ból tudjuk, hogy abban az időben Jeruzsálemben a két élő főpap közül a fiatalabb Kajafás veje volt Annásnak/Hanannak, akivel a farizeus Nikodémusnak, Jézus titkos tanítványának, a főtanács elismert tagjának jó viszonya volt, ezért ő tudta Judást bevinni a főpapokhoz, akik Judást nem ismerték. Apokrif forrásunk szerint az ismeretlen fiú Hanannak szolgált, aki felelt vendégei, Judás és Jézus biztonságáért. Kajafás csak később csatlakozhatott a beszélgetőkhöz, mert neki támadt ötlete a templomőrség utasítására. Ugyanaz a fiú még egyszer felbukkan az evangéliumban, amikor Jézus üres sírjánál is várta az asszony-tanítványokat feltámadása után. De csütörtök éjjel a fiú még nem ismerte ki magát a Getsemáni-kertben, ezért eltévedt és nem adhatta át gazdája üzenetét, mégis bekerült szerencsénkre Márk saját forrásába. Ha mégsem hagyta elfogni magát, abból az következik, hogy az idősebb főpap szolgájaként nem tartozott Kajafás emberei közé, ezért menekül el tőlük. Ebből a két főpap feszült viszonyára is következtethetünk, sőt ellentétükre Jézus megítélésében. De gondolhatunk Judás küldetésére is, mert neki kellett volna megmagyaráznia a főpapoknak, hogy Jézusnak nincs köze a zélóták húsvétra tervezett összeesküvéséhez és ugyanúgy nem kívánja az ünnep megzavarását, mint a fiatalabb főpap, Kajafás, ezért keres velük kapcsolatot. Kajafás és Jézus tehát a nép javát akarta, de teljesen különböző okokból.
Jézus a templomot az imádság házának tartotta, míg Kajafásnak a megélhetését biztosította, ezért viselte el a kufárok működését is a templom területén. De volt Jézusnak egy ennél fontosabb szempontja is, amikor már gyermekként a zsidóság egyetlen templomát Atyja házának tartotta. Ott a véneket kérdezgette, de felnőtt korában a benne lezajlott változásra utal, hogy Ézsajással értett egyet, ezért későbbi vándorlásain nem zarándokolt fel Jeruzsálembe. A virágvasárnapi templomi látvány azonban éppúgy felkavarta, mint zélóta társait, ezért övéből korbácsot csinált és kiűzte a kufárokat. Ezzel maga ellen hívta ki írástudó ellenségeit a főpapokig bezárólag. Ha Kajafás nem ismerte Ézsajást és a prófétákat, az számára talán mentő körülmény, de Jézus biztosan ismerte Ézsajás véleményét, hiszen magát tartotta Isten szolgájának (ebed Jahve). De mivel a templomban megállt és nem vette figyelembe a templom papi gazdáit, galileai követői, főleg a zélóták folytatást vártak tőle. Ő azonban csak vitatkozott a zarándokokkal és a jeruzsálemiekkel, így fokozatosan eltávolodtak tőle galileai földijei. Jézus ekkor sem támadta nyíltan a papságot, Isten szolgáit. Barabás viszont nem állt meg félúton, hanem folytatta tervei megvalósítását. Nem ismerjük vitáját Jézussal, de szemrehányást tehetett neki következetlensége miatt vagy felajánlotta Lázár feltámasztása után, hogy az ő nevében elindítja húsvétkor a felkelést a templom megtisztítására. Jézus nem tudta lebeszélni erről, de kényszerhelyzetbe került, mert választania kellett a templomi papság és a hívő nép között.
Csütörtökön dönt úgy, hogy Kajafáshoz hasonlóan a nép érdekében a békesség mellé áll, de figyelmezteti a főpapo(ka)t Barabás lázadásáról, hogy tisztázza magát. Csak Judást vonta be tervébe, aki közössége jelentéktelen pénzgyűjtője volt, ezért még társai is alig ismerték. Természetesen ő sem mehetett be a főpapokhoz az utcáról, ezért Jézus előtte titkos tanítványához, a farizeus Nikodémushoz küldte, aki a főtanács tekintélyes tagjaként ismerte a főpapokat (János ev. 3). Josephus Flaviustól tudjuk, hogy a főpapi szolgálatot Jézus idejében ketten végezhették, de egyszerre csak az egyik tölthette be a legfőbb pozíciót. A fiatalabb Kajafás mellett a háttérben állt apósa, a korábbi főpap, Annás vagy Hanan. Az evangéliumok ugyan megemlítik Nikodémust is futólag, de azt sem tudjuk, hogy miről beszélt Judás Annással Nikodémussal a háttérben, akinek a révén bejutott hozzá, mert az egyházi legendáriumot ez nem érdekelte. Tény csak az, hogy 30 ezüstöt kapott Hanantól a szegényeknek, amit később a tanítványok árulása díjának gondoltak, de lehet, hogy az öreg főpap együttérző támogatása volt a jószándékú Jézus ügyének. Sajnos, az összes evangéliumok Judást tartják Jézus árulójának, amit azonban cáfol. hogy Jézus elfogása után ő visszadobja a kapott pénzt és szemrehányást tesz a főpapoknak rosszindulatukért, majd önmagával meghasonulva felakasztja magát.
Miután a főpapok megtudták Judástól. hogy Barabás mire készül, elrendelték letartóztatását, így mindkét „bajkeverőt”, Barabást és Jézust másnap a helyzet ura, Pilátus elé állítják. A helytartó a nép megnyugtatása érdekében felajánlja a tömegnek, hogy a két vádlott közül az egyiket szabadon engedi, mert sejti, hogy Jézust csak rosszindulatból vádolja a főtanács lázadással. Az események hátteréről az evangéliumok nem írnak, csak kikövetkeztethető, hogy Barabást a népszerűsége mentette meg a galileaiak szemében, de honfitársát, Jézust hatalomvággyal vádolva halálra ítélik, amit ő már nem tud senkinek megmagyarázni, de egyházi legenda lett belőle Ézsajás alapján. Josephustól tudjuk, hogy abban az időben négy „párt” küzdött egymással a népi befolyásért, akik közül a keresztény hagyomány csak kettőt-hármat említ: a szaddukeusok papi pártját, a farizeusi írástudókat, akik a zsinagógákat vezették a Szentföldön, de voltak még a herodiánus arisztokraták is a háttérben, akikhez Jézusnak csak egy női tanítványa révén volt köze. A keresztény hagyomány kiszínezve adja tovább az akkori viszonyokat, így az igazság kétezer év után is megoldásra vár. Jézus idejéből vezethető le a herodiánusok politikai szövetsége a mindenkori hatalommal. de ne feledjük az esszénusok aszkézisét sem, akikhez Keresztelő János tartozott, Korunkban lett ismertté életük a Holt-tengeri/qumráni ásatások alapján, de szellemük a keresztény szerzetességben folytatódott. A farizeusi írástudók a szaddukeus papokkal szövetséget kötöttek a nagytanácsban, ahol így többségük volt és régóta vitatkoztak Jézussal, a „falusi rabbival” teológiai kérdésekről. Zsinagógai tekintélyük ellenére nem voltak karizmatikusok, nem volt olyan mesterük sem, mint az irigyelt Jézus. Az apostolok sem büszkélkedhettek olyan karizmával, mint a későbbi Saul, akiből Pál apostol lett és Péterrel együtt Rómáig terjesztette az új keresztény hitet. Az apostolok maguknak idővel hierarchiát képeztek, de fokozatosan megszűnt a tanítók és a tanítványok keleten ősi hagyománya az egyháztörténet során, de megmaradt a mai napig a zsidó rabbiknál. A hagyományos beavatás hiánya Jézus után a kereszténység mai legyengülésére vezetett, de már zélóta buzgóság nélkül. Jézus és Barabás ellentmondó viszonya bár egyszerre dőlt el, mégis történelmet indított el számos ellentmondással, melyek közül Jézus feltámadása váltott ki legnagyobb hatást. Hogy keresztrefeszítése nem járt „eredménnyel”, azt a Torinóban megőrzött sírleple igazolja, melyen a sebei még kivégzésének az időrendjét is tanúsítják. Jézus történetének örök vesztese Judás maradt a világ szemében.
*
Illusztráció: Ch. Verlat: Vox Populi (J. Maes-reprodukció)
