Próza

november 16.

Csanda Mária: 1. Állandó, 2. Torzó (két kispróza a „Négydimenziós történetek”-ből)

*

Állandó

A nő arra vágyott, hogy mindig a szeretett férfi mellett lehessen. Volt erre egy lehetőség: a házasság, de tudta, a férfi még éretlen erre, talán ő is az, a húszas éveik elején jártak. Sokat barangoltak együtt, a lány főiskolára járt, a fiú rockzenekarban játszott. Kimentek Bécsbe, de a lány lebeszélte a fiút arról, hogy ott maradjanak, nem tudta elképzelni, hogy a barátai, rokonai nélkül éljen. Egy év múlva mégis összeházasodtak. A lány úgy gondolta, a szerelem állandó, ami őt illeti. A férj viszont más szerelmes nőket talált, de végül egyik szerelme sem bizonyult tartósnak. Élete vége felé sem találta meg az állandó társat, és már későn jött rá, hogy a felesége volt, aki mellett ez teljesülhetett volna.

A férfi arra vágyott, hogy mindig a szeretett nő mellett lehessen, bár ezt bevallani nem merte. A nő sejtett valamit, de nem erőltette, végül egy másik férfit választott, aki bátrabb volt. A félénk férfi nem sokkal ezután majdnem kioltotta az életét. Idővel talált egy kedves nőt, akit feleségül vett, és a felesége családja a munkájában is segítette. A korábban szeretett nő egyszer csak felbukkant. Szeretők lettek a régi udvarlójával, de már nem lehetett mit tenni, nem lettek állandó társak, mert ekkorra már mindketten mással éltek.

A nő arra vágyott, hogy a szeretett férfi mellett lehessen, de ennek igen kicsi volt az esélye. A férfinak már volt egy házasságon kívüli gyereke és nagy távolságra lakott. Mégis, ki tudja miért, a fiatal nő, szinte még gyereklány, megtett őrültségeket is, csak, hogy találkozzanak. A férfi modelleket fotózott, nem különösebben érdekelte az egyszerű teremtés, bár a gyerekes kíváncsisága tetszett neki. Harminc év múlva találkoztak újra, túl házasságokon és családon, mindketten egyedül éltek. A nő festett és a férfi lefotózta a képeit. Ekkor jött rá, hogy az egykori lánynak ő az állandó, életen át tartó szerelme, s ugyan ezzel már nem tudott mit kezdeni, vigaszt jelentett öreg napjai számára.

A férfi arra vágyott, hogy a szeretett nő mellett lehessen, de a nő félvállról vette, többen is udvaroltak neki. A férfi őrülten féltékeny volt, sok pénzt ajánlott fel, de a nő kinevette. Rávette, hogy utazzanak el külföldre, egy olyan helyre, amire egy másik férfi hívta fel a figyelmét. Elmentek és mindkettőt kinevette. Egy harmadik a lakását ajánlotta fel, a negyedik a támogatását. A baj az volt, hogy a nő egyikükbe sem volt szerelmes, bár vidámmá tette, hogy a férfiak mi mindenre képesek a hódításért. Ő egy olyan férfira várt állandóan, aki képes önzetlenül szeretni, mint Don Quijote Dulcineát.

*

Torzó

A szobrász a műhelyében formázta meg a nőt, könnyű gyolcsban, nemes és tiszta arcvonásokkal, kecses testtartással. Sok hasonlót alkotott már, de érezte, ez a legszebb. Jó árat fizettek érte, egy gazdag athéni vette meg, kiállította a háza központi csarnokában. A peloponnészoszi háborúk során a ház elpusztult, lakói elmenekültek. A házigazda még időben elhajózott, kedves szobrát, mely a tenger istennőjét ábrázolta, magával vitte. Az istennő segítette, elérte Mílosz szigetét, ahol letelepedett hátralévő életére. Évezreddel később megtalálták a szobrot, a sziget egyik kertjének földjéből került elő. Múzeumba vitték és az elhíresült milói Vénusz nevet kapta. Bár kezei letörtek, torzóként is mutatja soha el nem múló, örök szépségét.

A szobrász egyfolytában a szeretőjére gondolt, aki kislányos alkatával folytonos csodálatra késztette. Szerette volna mindig a kezében tartani, így egy olyan alakot formázott, melyben csak a test finom női domborulatai emlékeztették a megfoghatatlan szépségre. A legömbölyített szobor, akár egy női testet formázó kavics, így torzó maradt, és készítője végül átadta a modelljének. A modell továbbadta az egyik támogatójának, aki az íróasztala fiókjában tartotta. Később elfeledkezett róla, az íróasztal egy raktárba került, benne az ottfelejtett ajándék. A modellről később több szobor is készült, de az első, kézbe simuló test fejezte ki legjobban a szobrász szerelmét.

A szobrásziskola tanulója elkezdte a művét, formázta a testet, mely fokozatosan bontakozott ki a formátlan mészkőből. Minden részlete jól sikerült, egyelőre a test idomainak megformálásán gyakorlatozott. Amikor ez már jól ment, fejeket kezdett készíteni. A tanára elégedett volt, de még néhány torzót formáznia kellett ahhoz, hogy egész alakos szobrokkal is próbálkozhasson, etruszk, görög és reneszánsz stílusban, utánzatokat híres művészek alkotásairól, hogy azután a saját szobrait is elkészíthesse, akár a Teremtő az első bibliai emberpárt.

A szobrász Apollónt formázta, a múzsák vezetőjét, lassan bontakozott ki a vonzó férfialak a márványból. Mellette a lant, Melpomené és Euterpé a jobbján és balján, Thália, Erató előtte, Terpsikhoré a táncos, mellettük, Uránia mögöttük, ahogy Kalliopé és Klió, végül Polühümnia átellenben Terpsikhoréval. Apollón harmóniába fogta a költészetet, színházat és zenét, a történetírást és csillagászatot, tánc és himnusz előadást. Változtasd meg életed! – súgta a neves költő, aki meglátta a torzóban fennmaradt szoborban az egészt és annál is többet: a múzsákat körülötte.

Megosztás:
f t
Fel
Napút Online

Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.