Fénykör

november 22.

Miért írok… ? (Dukay Barnabás, Pálfi Ágnes)

⇒Az előző rész

*

*

Dukay Barnabás

*

*

Pálfi Ágnes

Miért írok?

                                                                                       „Je est un autre”
Rimbaud

A villamos zakatolása olyan volt, mint a szívdobogás. Odabentről hallotta ezt a hangot, mint amikor még meg sem született. Lecsukott szemmel várakozott a nagyanyja mellén, mintha aludna. Figyelt pedig. És a szavak meg is érkeztek mindig. Mintha a villamos zakatolta volna ki őket magából: hápcsó lépcső, hápcsó lépcső… Elhalkultak, majd fölcsattantak megint, amíg csak föl nem fogta, hogy hiszen ezek az ő szavai! A kacsázva hápogó hátsó lépcső, ami abban a nyolcadik kerületi bérházban régen a cselédeké volt, és abba a sötét, nyirkos pincébe vezetett, ahol ’56 októberében ott gubbasztott ő is a többi lakóval, és ahol alig négyévesen először látta a felnőtteket félni…

„Az én padom” – amint felírta füzetébe élete első iskolai fogalmazásának címét a harmadik elemiben, lehullott szeméről a hályog, aminek a létezéséről addig tudomása sem volt. Mintha mély álomból ébredt volna, ahol pedig igazán otthon érezte magát. Egészen máshol csatangolhatott akkor is, amikor nyitva volt a szeme, és látszólag arra figyelt, ami a való világban folyamatosan történt körülötte. Azt az iskolai füzetét később kidobta valaki a többi kacattal, de talán nem is kár érte. Hiszen valahányszor kezébe veszi a tollat, és leírja az első szavakat a tiszta papírra, ugyanez történik meg ővele ma is: látva lát, szeméről lehull a hályog…

„Ma nád alá bújik a madár / pókmama fél…” – csicseregte a rádióban egy oktalan derűt sugárzó, bársonyos hang, nem is akárkié. Tulajdonosa akkor volt nőiessége csúcsán: éveken át vele játszatták Éva káprázatos színeváltozásait a Tragédiában.  Ő viszont még csak egy 16 éves „üdvöske” volt, aki az első szerelem halálos örvényéből próbált kimenekülni ezzel a nem is olyan könnyed zsengéjével. Csoda-e hát, ha sértette fülét ez a naiv, negédes tónus, a fölényes felnőtt gügyögése? A vers minden sorára emlékszik ma is. De páni félelmét se tudja feledni, ami e hamisan csengő szavak hallatán fogta el. Akkor határozta el, hogy másnak a versét nem mondja soha többé.

Hányan sütötték rá, hogy hitetlen! Hogy se Istent, sem embert nem ismer. Aztán, már túl az ötvenen, mégiscsak történt vele valami. A kánikulától elpilledt írók, akik Mikola, az eltökélt „visszasejtesítő” hívására gyűltek össze az Ipolyság egyik településén, már órák óta a fák alá húzódva lakomáztak, bor is volt bőven.  Ilyenkor istenkísértés fennhangon verseket olvasni, de ki tudja. Amikor ő került sorra, és lopva felnézett a kéziratából, összeakadt a tekintete valakivel. Első szavától felfogta, amit hallott, várta a folytatást. Egy javakorabeli férfi volt a faluból, nem „szakmabeli”. Akkor döbbent rá, hogy egész életében erre a meghittségre vágyott, amikor írásra szánta el magát:

Ősten a víztükör fölé hajolt, és elképedt:
egy ismeretlen arc nézett rá vissza onnét.
Ím~hol az Ember! – ocsúdott ámulatából,
és óvatlan mozdulattal megérintette a vizet.
A tükör örökre elhomályosult.
De azt az éles, metsző tekintetet
Ősten sohasem tudta feledni többé.
Mintha a veséjébe láttak volna.

Megosztás:
f t
Fel
Napút Online

Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.