Aknay Tibor újabb versei
Szokott dolog a lírai realizmus versvilágában, hogy egy-egy vers kiinduló helyzete az „itt és most” rajzolata, aztán erről a jelen idejű felszínről emelkedik el a vers gondolati vagy érzelmi íve. Nincs ez másként Aknay Tibor költeményeiben sem. Ami viszont egyéníti a líráját, az nem más, mint hogy a költő érzékelteti, ez nem egyszerűen elrugaszkodás, hanem inkább izgalmas mutatvány, mert a lírai alany alatt ott tátong a mélység, fölötte meg a beláthatatlan magasság. Lírai alanyának pozíciója a kötéltáncoséra emlékeztet: alatta a veszélyes mélység, fölötte az elérhetetlen kupola. Izgalmas helyzete viszont azzal a hihetetlen előnnyel jár, hogy mutatványa közben jól belátja a tér és az idő dimenzióit. Magyarán az „itt és most” helyzetéből a költő világtávlatot képes teremteni. Így aztán legjava versei háromrétegűek: az „itt és most” jelen idejű pályáján egyensúlyozva belátja és láttatja a mélységet és a magasságot, bemutatja indulása helyét és útja célját, léte perspektíváját, ezáltal pedig utal a múltra és a jövőre.
Aknay Tibor lírai alanya azt az embert testesíti meg, aki egyszerre racionálisan és empatikusan, empirikusan és emocionálisan közelít a világ dolgaihoz, egyszerre támad elvont gondolata és finom érzete a meglátott valóságról, így reflexiói is összetettek, mégis egyértelműek. Verseinek olvasója azonnal megérti, hogy a valóság észlelt szeletéről, az idő kimetszett pillanatáról mit gondol a költő; rokonszenvvel, tetszéssel fogadja, örömmel tölti el, vagy bosszantja, elutasítja. Legjobb darabjaiban ez az egyértelműen és pontosan érzékeltetett álláspont kiegészül a világ egészéről alkotott víziójával, a „szépen élni” álmával, a harmónia átélésének vágyával. Ekként a meglátott valóságdarab és az elkapott pillanat köré auraként odakerül a nagy egész összképe. (Zárójeles, de nem mellékes megjegyzés: Aknay Tibor fotóművész is, tehát van gyakorlata a dolgok összetettségét egyetlen elkapott látványelemben megjeleníteni.)
A gondolati összetettség nyilatkozik meg számos verse hármas szerkezetében. Mindjárt a kötet első és címadó darabja példázza a lírai alany sajátos pozícióját. E versben a költő vándor, a végtelen vándora, aki messziről indult, és a csillagok útján halad, de most épp itt tart, itt van jelen, innen szól, aztán majd tovább gyalogol az égbolt országútján. A térbeliséghez hasonlóan jelenik meg a versben az idő hármassága is:
„Nincs több gondom az időre,
sem a múltra, sem jövőre,
ahol vagyok, ott a jelen,
csend madár szól a szívemen.”
(Gyalogszerrel a Tejúton)
Verseinek hangulatát az elégikus tűnődés, a megnyugvást áhító epikureizmus jellemzi; elfogadja sorsát, de ez nem önföladó beletörődés, mert érzéseit átfényezi a csöndes derű, a nemeslelkűség, a pátosz nélküli emelkedettség, az értéktudatosság és a morális elkötelezettség. Talán többről is szó van, mint szépség- vagy nyugalomvágyról, a harmónia óhajtásáról, az idill kergetéséről. Azért, mert az olvasó számára jól érzékelhető, hogy a lírai alany elrugaszkodása az „itt és most” platformjáról valódi lépés, igazi szellemi erőfeszítés, lelki próba a tiszta, az értékes, a nyugalmas, a szépséges szférája felé. Vagyis kitartóan gyalogol a Tejúton a magasabb és még magasabb régiók felé, a kristálytiszta égbolt végtelen tájaira.
Aknay Tibor tér-idő fölfogásának szemléltetésére álljon itt két példa:
„Tanulom az idő rendjét,
szavak között okos csendjét,
hogy ha majd kell, tudjam végül,
mi marad meg az egészből.”
(Szavak között)
„Belefér síkba a tér,
és áll az idő,
ha akarom.
Az öröklétet élem
a pillanaton.”
(…és áll az idő)
Az utóbbi idézet tökéletes példa e líra egyik legfőbb tulajdonságának szemléltetésére. Összetett világképének és ebből következően gazdagon rétegezett versvilágának talán legszembetűnőbb jegye, hogy a szerző célja: kimerevíteni a látvány egy képkockáját és kimetszeni a folyamatos idő pillanatnyi szeletét. Azt ambicionálja tehát, hogy egyetlen pillanatfelvételben megragadni, megmutatni a világ egészének és a lét teljességének sűrített, metaforikus jelentőségű képét. Például így:
„Egy pohár borban fürdik az alkony,
gyöngyöt nevet a Nap lent a parton,
s az időt istenként visszatartom.”
(Gyöngyöt nevet)
Vagy ekként:
„Lebeg a hegy a völgy felett,
remeg a völgy az ég alatt,
csillag köd hallgat idelent,
most születik a pillanat.”
(Lebeg a hegy)
Jól látszik, a költő számára egyformán ismerős a végtelen tér és a végtelen idő, de ugyanilyen ismerős a tér kiragadott részlete és a megállított idő egyetlen másodperce. Számára a múlt homályából indult történelmi időfolyam és az alkonyat egyetlen elkapott pillanata egyaránt fontos; ahogyan a csillagos égbolt, a beláthatatlan univerzum látványával egyenértékű a kert diófája, a mező egyetlen szál pipacsa. Ha visszagondol nagyszüleire, szüleire, számára az is végtelen nemzedékek sorából kiragadott személyek érzelemmel láttatott portréja lesz; ahogy leírt szavai sokaságában, a fekete betűk sorában is a végtelent érzékeli, ám mégis, mintha a jelen szilánkja lenne a legfontosabb. Vagyis a megélt és megállított idő, az „itt és most” platformja.
Mondjuk ki: Aknay Tibor azért is jelentős költő, mert villanásnyi időmetszetben képes fölmutatni az idő végtelenségét, a tér egyetlen látványelemében tudja megragadni az univerzumot, a mélység és magasság között egyensúlyozó kötéltáncost, végső soron őt magát, a lírai egót, ahogy uralja a teret és az időt. Verseinek méltatója, Lukáts János így ír a kötet utószavában: „Aknay nem tesz (…) mást, mint a csillagvilági végtelen helyébe a tenyérbe fogható, végtelenül apró rezdüléseket kutatja, megnevezi, ha megtalálja, tudatába (szívébe) zárja. (…) A száguldó végtelent egy emberi pillanatra megállítja”. Így istenül tehát a költő, mert képes kiragadni az „itt és most” alaphelyzetét a végtelen tér-idő univerzumból.
***
Említettem, hogy Aknay Tibor gondolkodása, valóságszemlélete értékalapú, lelki beállítódása pozitív, véleményalkotása mindig egyértelmű, de sosem egysíkú. Úgy tekint az élet dolgaira, a természet jelenségeire, az emberi jellemekre és az eszmékre, hogy a teljesség elérésének reményét táplálja megában, és a világ összetettségét, ellentmondásosságát is megfogalmazza:
„Ha kell, legyél lármafa,
hazug világnak igaza,
gyilkosok között ölelés,
dogmákban vállalt tévedés,
törött tükörben tiszta arc,
jövőt vajúdó szép kudarc,
próféták nyelve-parazsa,
lobogj hát, lánggal, lármafa!”
(Intés)
Ezek az „ellentmondások” is jól szemléltetik a költőnek a teljességről alkotott vízióját. A világ és a lélek összetettségét számos, de egymással koherens viszonyban álló motívummal jeleníti meg: gyakran a kert fáival, növényeivel (Talán haragszik), az ősz melankolikus képeivel (Őszi vers; Levelek táncolnak), az űr látványával (…és szíven talál), a csönd hangjaival (Mi végre), a múló idővel (Sűrűsödnek az Idő ráncai), a napszakok és az évszakok váltakozásával (Július). Legkedveltebb képe mégis az őszi vörös szín (A kertben, túl az ablakon). E képei olykor többek, mint leíró funkciójú látványrögzítések, mert a költő nemritkán asszociációja kiindulásaként alkalmazza őket. Az őszi levelek vörösétől indul el a gondolat, hogy visszavezessen a szocializmus korszakába, amikor november 7-e táján a házakra kitűzött vörös zászlók idegenül lengtek a késő őszi szélben, és meleg színük ellenére didergővé tették a napot (Bíbor levelek).
Érdemes számba venni Aknay Tibor verstípusait. Gyakoriak az impresszionista miniatűrök, amelyek ugyan a pillanat látványát örökítik meg, de rendre emlékezésbe, elmélkedésbe, ábrándozásba, látomásba fordulnak át (Mint vak tükörben; Ősz közelít; Bíbor levelek). A példázatos versek nyilván valamilyen létfilozófiai tartalmat szemléltetnek, például amikor leírja a halak halálos vágyakozását, az árral szemben úszó pisztrángok útját, ahogyan „úsznak a folyóban egyetlen pillanatért” (Pisztrángok). Számos darabja helyzetrajz, életkép (És azt az örömöt). Idézi a magyarság múltját (A técsői hídon; Házsongárd), ám e verseiben a nemzeti történelem és a személyes emlék együtt, egymást erősítve jelenik meg, ahogyan a lírai alany „itt és most” megidézi a múltat. Versek sorában említődnek meg a személyes emlékek, olykor mozaikosan, olykor álomszerűen, de lelki értelemben mindig hitelesen (Valahányszor…; Amikor kisgyerek voltam). Újabb, bár kisebb csoportot alkotnak a látomásos művek, egyszer Ady-reminiszcenciákkal, máskor az idő fonalán bemutatott önarckép formájában szól (Ősz; Végül is). És ne hagyjuk említés nélkül a kötetbe beválogatott három remek haikut. Ezek nemcsak formai tekintetben, hanem légiesen könnyű, finoman érzékletes természeti képeikkel is az műfaj originális vonásait mutatják:
„folyó hajnalban
egy sirály vízre szállva
tükörbe nézett”
Aknay Tibornak van mondandója az irodalomról is, erősen foglalkoztatja a lét szavakba foglalásának feladata. Többször vall arról, hogy mi a valóság és milyen a költő lelkén átszűrt valóságkép. Beszél arról, hogy van az a bűvös szó, az a varázserejű kifejezés, ami verssé avatja a szöveget (Egy szó mindig hiányzik). Természetesen visszatérő témája a pillanatnyi látvány megragadásának, az öröklét jelen idejének ábrázolása; ahogyan a vad szélben remegő falomb képében meglátja a haláltánc főpróbáját (Fa a viharban), vagy amiként a templom architektúrájában mutatja föl a remény elveszettségét (Elhagyatva). És elsiratja a ki nem mondott, le nem írt szavakat:
„Minden
másnapom
letakart
tükör.
Aznapjaim
halott
szavait
gyászolom”
(Másnap)
A leírt szavakat, a megszületett verset pedig így ünnepli:
„Kagyló szavaimban
gyöngyöt nevelek,
klárisnak, pártának,
talán épp neked.”
(Hanem)
Aknay Tibor ütemhangsúlyos verseiben fölfedezhető valami archaikus íz, patinás felület, klasszikus múltat idéző poézis (Archaikus sorok; Idődal). Stílusa emelkedett, de sosem patetikus, nemesen egyszerű, de minden szaván látszik a gondos veret. Gyöngéd ritmusa pedig katalizátora, előhívója a világtávlat megjelenítésének:
„Idővándor időtlenül,
szárnyalok az időn belül.
Magam vagyok, magam árnya,
elrepít egy angyal vágya.”
(Csillagokkal játszom…)
Hagyományos alakzatok, tiszta ritmus, nem tolakodó, de a figyelmet keltő rímelés – ezek az elemek keretezik a költő világtávlatos vagy nagyon is tárgyias motívumait. Kedveli a rövid, tömör formákat, a hatásos, sokatmondó megszólalásokat; ilyen típusú verseit talán impresszionista epigrammáknak nevezhetnénk. Egy futó benyomás, egy röpke gondolat, egy villanásnyi érzet, egy megragadó pillanat jelenik meg fotográfiákra emlékeztető darabjaiban:
„Szememben töredék az ég,
de egésznek látom mégis,
és sátram lesz mindörökké,
még ha bomlik az egész is.”
(Szeptemberi töredék)
Ismétlem, Aknay Tibor ambíciója a végtelen térből kiragadni a tenyerében elférő valóságrészletet és a múló időből kimetszeni az egyetlen fontos pillanatot, és ezekből olyan pillanatfelvételt készíteni, amely magában hordozza a teljességet, egyben visszaadja, azt a lelki folyamatot, hogy a lírai ego az adott képet miként tette bensővé, miként lelkesítette át.
Versvilágának jellemzője a nemes egyszerűség, a hagyományos alakzatok, az ismerős formák alkalmazása, a kevés szóval sokat mondás, az erős képi hatás és a megragadó képek föltöltése létfilozófiai, metafizikai tartalommal. Ahogyan mondani szokták: nem formát bont, hanem az adott formát maximálisan kitölti tartalommal. A pillanatfelvételbe befogja vagy belesűríti a teremtett világ képét, amely hol apró részleteiben, hol végtelen távlatosságában jelenik meg. A lírai alany pedig ennek a megragadott egésznek a tengelyén egyensúlyozik, és igyekezete mellett önreflexióra is képes karakter. Ábrázolásmódja szuggesztív, képszerűsége a fotográfiáéval vetekszik. Ilyen módon azt a reményt kelti az olvasóban, hogy ő is átélheti a maga véges életében a lét teljességét. Hogy a versek olvastán, „itt és most” ő is részese lehet tér és idő végtelenjének.
Kötete végén így búcsúzik a szerző:
„Vándorlok hét határon,
csillagos léthatáron,
gyűjtöttem – égre szórtam,
ott vagyok, aki voltam”
(Négysoros)
Ehhez csak azt tehetjük hozzá: Aknay Tibor a kortárs magyar költészet égboltján hagyott nyomot.
Aknay Tibor: Gyalogszerrel a Tejúton. Versek. Budapest, 2023. Hungarovox Kiadó, 160 old.
