Őrzi a nyárban és a télben is
kinyílásának emlékét a rózsa,
menthetetlen, konok könyvelőként
számlálja, jegyzi, folyton elaprózza
saját magát a földig kiterítve
feszül keresztre, aztán újra éled,
hiába hamvad porba minden sejtje,
könyörül rajta valami ígéret,
hogy nyílhat még, mert nyílnak az egek,
és ki tudja, miért, bár bimbói lángban,
folyton kibomlik, mint halvány kamaszlány
esőben, parton, konok szélzúgásban
is fénylik, mint az elsőszülött ige,
ki nem érti, hogy is került ide.
Illusztráció: William-Adolphe Bouguereau (1825-1905) festménye
