*
*
Miklavž Komelj
KARIKÁK
(Obroči)
Egy évvel azután, hogy a Zöldek Környezetvédelmi Pártjának erőszakos médiakampányát követően az állam megtiltotta az állatok fellépését a cirkuszokban, hogy azok szörnyű szenvedése ne legyen látható. Ezeknek az állatoknak a nyolcvan százaléka azonban elpusztult – állt a Környezetvédelmi és Természeti Erőforrások Titkárság felelős állatorvosának a jelentésében. Magángyűjtők, kereskedők és preparátorok vásárolták fel ezeket az állatokat. Sokak prémét ismeretlen lakások szőnyegévé alakították át. Az állatkertbe került egyedek pedig a hirtelen bekövetkezett környezetváltozásra depresszióval reagáltak, korábbi rejtett betegségeik nyilvánvalóvá váltak, és kezdtek lassan elpusztulni. Amint a pachucai állatkert kimerült dromedárjai és tevéi meglátták az embereket, mesterkélt testtartásokat vettek fel, pózoltak és önszántukból cirkuszi mutatványokat végeztek, de a vakító fények, a harsány taps és a régvolt brutális nevetés hiányában szemüket csak értetlenül meresztgették a nagy semmibe. A tijuanai állatkert menedzsere elmagyarázta, hogy legalább öt cirkusz érkezett hozzá azzal a kéréssel, hogy állatkertjük fogadja be a példányaikat, ellenben az állatkert egyetlen cirkuszi állatot sem tudott befogadni, hiszen ez túlságosan költséges és veszélyes lett volna számukra. A városrendészet élményparkjának vezetője pedig hozzáfűzte: „Nincs is arra lehetőség, hogy nyolc vagy akár tíz tigrist helyezzenek el egy állatkertben, még ha akarnák is, egyszerűen nincs rá mód.”
Marisol Luna még kislányként hallotta az „eleven ágyúgolyó-ember” szavait, aki nagy nyilvánosság közepette egy óriási ágyúból lövette ki magát a Tijuana és San Diego közötti államhatár felett, és azt mondta a tévében, hogy valójában ezt a „térbeli és mentális határok fogalmának” feltárása érdekében tette, és hogy a cirkuszi artisták ihlették őt erre.
Valahonnan egy kérdés hangzott el: „Ha a tigriseket be lehet idomítani arra, hogy tűzkarikákon ugorjanak át – vajon ez azt is jelentheti, hogy az idomárjuk azokkal a fájdalmakkal, amiket iszonyatos kínzások közepette okozott a testükben, annyira a végletekig fokozta bennük a félelmet, hogy vajon csak emiatt a félelem miatt cselekszenek, vagy minden egyes tűzkarikán való átugrással egy még mélyebb félelmet sikerül ezzel legyőzniük?”
Az a családi cirkusz, ahol Marisol fellépett, csak később telepedett le Tijuana környékén. A cirkuszi család számottevő volt, hat család egyesült benne. A cirkusz egyszerű és szerény volt – de nevéül a tizenkilencedik század leghíresebb mexikói cirkuszának ősrégi nevét választotta, amelyet a világ egyik legjobb cirkuszaként tartottak számon, és olyan híres volt, hogy Porfirio Díaz, a diktátor, amikor megkérdezték, miért nem engedi szavazni az embereket, akkor azt válaszolta, azért, nehogy ennek a cirkusznak a bohócára szavazzanak. Marisolnak pedig, akinek cirkuszi műsorszáma abból állt, hogy dereka körül pörgesse a karikákat, úgy, hogy azoknak nem szabadott leesniük, sokkal több képességgel kellett rendelkeznie a határok feszegetésénél, tengellyé kellett válnia. Egy megingathatatlan tengellyé. Egy olyan tengellyé, amelynek folyamatosan egy még bensőbb tengely körül kellett forognia; egy olyan tengellyé, amelynek egyre azt a benyomását kell keltenie, hogy folyton inog, de valójában meg sosem inog.
Egy tengellyé, egy sokkalta erősebb tengellyé kellett válnia, amikor Marisol megszülte Evant. Ez éppen akkor történt, amikor az állam betiltotta az állatok cirkuszi fellépését. A kampánnyal megnövekedett a Zöldek Környezetvédő Pártjának támogatottsága, ellenben az emberek már nem jártak cirkuszba. A cirkuszok különféle módokon oldották meg szorult helyzetüket. Néhány tijuanai cirkuszi művész bekapcsolódott a migránsokat segítő programokba; a Szociális Cirkusz bohócai és zsonglőrjei a gyerekek előtt léptek fel a Migránsok Házában. Végül a médiában jelent meg a hír, hogy a híres százharminc éves Atayde cirkusz húszmillió pesoért talált egy olyan technológiai megoldást, amellyel visszanyerheti az állatokat látni vágyó közönséget. Ezek egyfajta hologramként működő virtuális állatok voltak. De mégsem teljesen igazi hologramok; húszmillió pesoért mágikus üzleti titokba burkolták a megidézésüket.
Annak a cirkusznak, amelyben Marisol fellépett, nem voltak üzleti titkai; számára az igazi titok a túlélés volt. Amikor a cirkuszi állatok távoztak és csak az akrobaták, a zsonglőrök és a bohócok maradtak egy csomó gyereksereggel és kiskutyával, különféle módokon próbálták magukhoz vonzani a közönséget. Egy ideig az egyik fellépő zsiráfnak öltözött. Aztán az egyik gyerek Peppa malac jelmezébe bújt, és ott állt az aréna közepén, miközben a felnőttek és a gyerekek körülötte táncoltak és zsonglőrködtek. Aztán borzalmas rémtörténetekkel próbálták magukhoz vonzani az embereket. Az állatkert melletti Morelos Parkban, majd a Lobos Parkban sátraik mellé felállították a rémségek házát, új repertoárjukként pedig a Végítélet napjai címmel egy rémisztő műsort rendeztek. De az emberek azt mondták nekik, hogy először is vegyék le azokat a keresztény halakat, amelyekkel a rémségek házát díszítették, ha az ördög cirkuszaként akarják feltüntetni magukat. Végül az egyik bohóc medvejelmezbe öltözött, az orosz televíziós animációs sorozat szereplői alapján és a gyerekekkel közösen előadta Mása és a medve történetét, amely a kislány Mása és egy Medve kalandjait mesélte el, aki valaha még a cirkuszban lépett fel, és mindig megóvta a balesetektől a lánykát.
Ekkor az államhatáron, amely felett az „élő ágyúgolyó-ember” átrepült, már állt valami, amit falnak hívnak, de az csak egy végtelen hosszú, magas kerítés volt, vagonkerítéshez hasonló fémrudakkal, amelyekben a cirkuszi állatok tartózkodtak. Ez a kerítés, amelyet falnak neveztek, El Cuchumát, a kumiai indiánok szent hegyét is kettéválasztotta, ez egy olyan nyelven van, amit mindössze már csak hatvanan beszélnek, akik szerint az emberek egy felrobbant kígyóból jöttek létre, amely minden tudást, minden dalt, minden táncot felfalt; azt a hegyet, amelynek területe alatt Aldous Huxley élt röviddel halála előtt, ami Tecatehez tartozott.
A cirkusz Tijuana különböző körzeteibe és a közeli városokba, falvakba utazott és hirdette a mindig másabb, mindig jobb, mindig látványosabb cirkusz brutális sikerét a reklámjaival.
A kis aréna játékait, amelynek padlóját piros sakktábla borította, tovább folytatták a hálókocsik közötti szabadban annak a hat családnak a gyermekei, akiket egyetlen családba egyesítette a cirkusz; köztük volt Evan is, aki épphogy csak elkezdett járni, ő lett Sagapullas a bohóc, orrát vörösre festette. Ebben a cirkuszban felnőttek és gyerekek közösen léptek fel és ez az előadás összességében mindenki számára egyszerre volt gyerekjáték és felnőttmunka. A gyerekek nem jártak iskolába, így sohasem hagyták abba a felnőttlétet, hanem a játékukon keresztül megtanulták egy ősi rituálé megvalósítását, amelyet a világ már nem akart és nem is tudott róla.
A cirkuszban már az illat sem volt a régi. Az a tágas illat, ami nem tett különbséget kis- és nagycirkuszok között, különböző országok és kontinensek cirkuszai között; az a zord illat, amely nem tett különbséget ember és állat között, bár az emberek többé-kevésbé szadisztikusan mutatták meg, hogyan uralják az állatokat; annak a szörnyű illatnak, ami természetessé tette, hogy az emberek kardot és tüzet nyeljenek, és hogy a késdobáló késeket hajigáljon egy forgó körtáblába, amelyhez egy sebezhetetlen királynő van kötözve, már nem volt helye a világban. Marisol néha úgy érezte, hogy ez a tovatűnt illat árad a hajából, amikor egy ideje már meg sem mosta. Hosszú haja néha szinte koromsötét volt, néha pedig olyan fényes, hogy fehérnek tűnt. Néha könnyűvé vált, karját és lábát megnyújtották az ég és a Föld közepe felé tett mozdulatai, néha pedig a saját középpontjában lévő súly gyötörte és nyomasztotta. Semmilyen figyelmet se szentelt annak, hogy hasonlóvá kellene válnia önmagához. Ezen túl volt. Táncát már az ókori egyiptomi vakolatok festett töredéke is megjelenítette, amelyet a torinói Egyiptomi Múzeum őriz, egészen közel ahhoz a katedrálishoz, amelynek kápolnája Krisztus meggyötört testének lenyomata köré épült. De miközben egy csillámszemes trikóban a teste körül forgatta a karikákat, többet tudott a tigrisekről és a tűzkarikákról, mint maguk a tigrisszelídítők.
Amikor a teste körüli karikák igyekeztek megtalálni az egyensúlyukat, tudta, miként érzi magát a világ tengelye, amely többé már semmiféle tengelyt nem akart. Ez pedig egy hozzáférhetetlen szilárdságot nyújtott neki.
„Isten adjon erőt a kitartáshoz” – mondogatták a barátok a cirkuszi család tagjainak. Aztán jött egy újabb próba, „az a pestis, amely az összes cirkuszi embert sújtotta”, ahogy Marisol bohóc bátyja szokta mondani. A vírusok mindig is jelen voltak a világban, ahogy számtalan más lény is benne él. De egy új vírus megjelenése, amely életre keltette az ősi csapások fantazmagóriáit, azt összekombinálták a totálisan digitalizált jövő utópiájával és egy összeesküvés-elmélet szóbeszédével, amely nem lehetett elég fantasztikus ahhoz, hogy teljes egészében leírja egy valódi összeesküvés mértékét, az emberek világát egy névtelen háború állapotába helyezte, amely nem a vírus elleni háború volt, hanem egy olyan háború, amelyet a vírus végre valahára lehetővé tett. A kommunikációs és irányítási technológiák által régóta megváltoztatott emberiségnek hirtelen úgy tűnt, hogy annyira legyengült, hogy már semmit se képes elviselni – és olyan mértékben vált idomíthatóvá, amiről az emberi szelídítők korábban még álmodni sem mertek. És ha egyszer egy cirkuszban a tigrisszelídítők be tudták idomítani a tigriseket arra, hogy átugráljanak a tűzkarikákon – mi mindenre lehetne akár csak az embereket betanítani?
Bármire?
A cirkusz, amit be kellett zárni, minden hálókocsijával együtt csapdában rekedt a város keleti részén, a Toyota autógyár közelében, egy benzinkút mögötti területen – a Villas del Campo városrészben, más néven a Villas del crimenben, ami olyan gyorsan fejlődött, hogy még az élet teljes leállítása sem akadályozta meg terjeszkedésében, annak ellenére, hogy csupasz kővidék fedte, amely még nagyobb sivataggá változtatta ezt a tájat az éveken át üresen kongó, egymás hegyén-hátán fekvő, sebtében felépített lakóházak miatt, mert az emberek, akik megvásárolták őket, kénytelenek voltak mindet elhagyni, ugyanis nem tudták fizetni a jelzáloghitelüket, ezen épületek nem rendelkeztek utcai világítással, a terepet ellepte a soha el nem szállított szemét, ahová a bűnözők minden helyről odadobálták a meggyilkoltak tetemét is, és ahol újabb és újabb eleven emberek telepedtek le e feketén felépített házakba, mintha egy felrobbant kígyó újbóli darabjai hullottak volna le a hatalmas égből, ami oly közel feküdt El Cuchumá szent hegyéhez.
Marisol pedig egy éjjel álmában hangot hallott: „A Cirkusz arra utal, hogy a világ egy másféle erők játéka, mint amiről e világnak tudomása lehetne. A Cirkusz azt jelenti, hogy a ruhámon lévő ragyogó csillogások az Abszolútum csillámlásai.” Az Ő hangja volt. Felébredt. Mindenki aludt.
És amikor a hálókocsijában, ahová a spalettákon keresztül beömlött a ragyogó húsvéti fény, a Vatikánból közvetített tévéadást nézte, és megpillantotta az esetlen, agg pápát, miként imádkozott magára hagyatva az esőben a Szent Péter-bazilika előtti üres téren, (ahol valaha Néró cirkusza állott), Szűz Mária-ikonja és a feszület előtt, amely egykor csodálatos módon száműzte a pestist Rómából, egy nagy edényből pedig füst ereszkedett felfele, a pápa, aki úgy járt-kelt, mintha nem is ő lenne a pápa, egy cirkuszi család mindenét elvesztett tagjára emlékeztette.
Három hónappal a cirkusz bezárása után, amikor az utolsó pénzkészleteik is már fogyóban voltak, és ahogy beállt a nagy hőség, ők is megjelentek a televízióban. A fekete hajú újságírónő beszámolt arról, hogy a cirkusz miatt összeállt hat család milyen szerencsétlenségre jutott, és azt is, hogyan segít nekik az Éhség nélküli Tijuana nevezetű civil kezdeményezésű szervezet, amikor a legkiszolgáltatottabb embereknek, akik a vírus miatt maradtak jövedelem nélkül, élelmiszert és egyéb létfontosságú szükségleteket gyűjtött. Egy pillanatra megjelent két bohóc, akik a pestisről adtak elő egy paródiát, egy bohóc az új vírusról szóló dalt énekelt egy csapat gyerekkel, egy másik bohóc hegedült, szemeteszsákokhoz hasonló zacskókat mutattak fel, amelyekben étel volt és mindegyik mellett még egy cetli is, hogy „Veled vagyunk”, a bohóc arról beszélt, hogy milyen válságos a helyzet, az újságírónő megemlítette, hogy egy másik bohóc már húsz éve bohóc, és azt is elmondta, hogy soha nem volt ilyen rossz helyzetben a cirkusz, a harmadik bohóc, egy kisgyerek pedig azt mondta, milyen lesújtó az, hogy nem tudnak dolgozni, majd kisgyerekek serege tűnt fel, amint egy kiskutyával játszanak, mind együtt jelentek meg, ahogy felnyitják az ételes zacskót, a nagy piros bohóccipők is megjelentek, a bohóc arról beszélt, hogy az ő hivatásuk az, hogy mosolyt csaljanak elő az emberekből, egy másik bohóc azt mondta, hogy ők nem olyan emberek, akik tétlenül, csak úgy keresztbe tett kezekkel álldogálnának, hanem hogy küzdenek, majd Marisol is megjelent a karikáival, ragyogó mosollyal az arcán, csillámokkal teleszórva, hosszú haja szinte fénylett.
A televíziós közreműködés kicsivel több mint két percig tartott, de a napok hosszúra nyúltak és egyáltalán semmi jel sem utalt arra, hogy újra megnyithatják a cirkuszt, jóllehet a közösségi oldalakon megjelent az üzenetük: „Figyelem, Tijuana, bármelyik pillanatban visszatérhetünk, hogy örömet és a cirkusz számos varázslatát elhozzuk neked; hamarosan minden visszatér a régi és normális kerékvágásba.” De mi az, ami az embereknek a normalitást jelenti?
Az emberek, akik autóval és teherautóval szelték át a Tijuanát és Tecatet összekötő utat, a jelzőlámpás kereszteződéseknél lévő elválasztósávoknál éhes tűzfalókat láthattak, akik megmutatták az egész világnak, hogy a tűz valódi eledel, még akkor is, ha károsítja a szájat és az ajkakat. Bohócok és zsonglőrök jelenlétére lehettek figyelmesek. Amikor a gépkocsik és teherautók megálltak a közlekedési lámpáknál, a fellépők odarohantak hozzájuk, pénzért könyörögtek, majd félrehúzódtak, mielőtt még az autók és teherautók számára ismét zöldre váltottak volna át.
Kevesen húzták le az autók ablakát, hogy pénzt adjanak nekik; a legtöbb autóban ülő embernek túl veszélyesnek tűnt mindez.
A cirkuszi család felosztotta a terepet; minden fellépő felnőttnek jutott egy kereszteződés.
Marisol és Evan egy közlekedési lámpa melletti kereszteződés elválasztósávjánál találták meg a helyüket közvetlenül Tijuana szélén, egy elhagyatottnak és üresnek tűnő területen, amelynek egy része egészen a közelmúltig még Tecatéhoz tartozott, de mára már kisajátította magának az egyre terjeszkedő nagyváros, ám a legkevésbé sem volt hasonló ez a külterület egy nagyvároséhoz. Az egyik oldalon az ösvény egy olyan területre vezetett, ami tehenekkel volt tele, melyek tőgyéből az emberek és a gépek tejet fejtek, míg a másik oldalon a Tábor-hegy nevezetű kolostor felé vitt az út, ahol a Szentháromságról nevezett Mária apácanővérek éltek, ezt a rendet Lillie anya alapította huszonnyolc éve, miután Fatimában egy benső hangot hallott, egy felszólítást, hogy alapítson egy apácarendet és a Legszentebb Oltáriszentség örök imádására fordítsa minden figyelmét és a folyamatos imádságra a papok kitartásáért és azok életszentségéért és a világnak Krisztushoz való megtérésére; amikor három évvel ezelőtt azzal vádolták meg, hogy manipulatív elmebeteg és számos kétes visszaélést tulajdonítottak neki, bezárkózott a kolostorába és hallgatott; még amikor beszélt, akkor is hallgatott.
Ezeken túl pedig ott volt El Cuchumá szent hegye; ahogy Marisol ezt szemtől szembe figyelte, közelebb került a mellette elszáguldó gépkocsikhoz és teherautókhoz.
Az elválasztósávon, amelyen Marisol is helyét talált magának Evannal együtt, kis pálmafákkal volt beültetve, amelyek kicsik maradtak a köves talaj és a mindent kiszárító szél miatt, és amikor a hőség alábbhagyott, azokban a hónapokban ereje egyre jobban feltámadt. Marisolnak, akinek kifújta bőrét a szél, folyamatosan krémmel kenegette az arcát és a kezét, és éppúgy az ötéves Evant is bekente, aki kezdetben a kereszteződés előtt szintén boldogan bohócként szerepelt, és miközben Marisol a karikákkal tette a dolgát, büszkén mutogatta, hogyan tud cigánykereket vetni, majd egyre több időt feküdt az egyik pálmafa tövében, ami a közlekedési lámpa melletti elválasztósávnál volt, és aludt. Ez az ő pálmafájuk volt. A törzse valamivel magasabb volt, mint Marisol, az ágai fölébe nyúltak. De ahogy Marisol felemelt karokkal előadta a karikákkal kivitelezett számát, úgy érezte, mintha karjai átnyúlnának a pálmaágak felett. Az ő pálmafája volt.
Pálmafácska.
Sehol egy épület se állt, csak a kiaszott táj és az út, a rajta száguldozó gépkocsikkal és teherautókkal. És egy pálmafa. És a szent hegy. És a közlekedési lámpa. És Evan. És Marisol. És napról napra egyre hidegebbre fordult az idő, a szél is felerősödött. És Evan továbbra is ott aludt a földön. Egy hölgy le akarta őket fotózni a telefonjával az autójából, de képtelen volt erre.
És egy decemberi délután a Guadalupei Szűz Mária ünnepe előtti napon, amikor a média bejelentette, hogy rekordszámú gyilkosságot követtek el egy nap alatt a városban, Marisol, miközben forogtak körülötte a karikák, úgy érezte, ha csak egy lépést tenne előre, a szent hegy tetejére hághatna, és ha csak egy lépést is hátrálna, a szent hegy maga alá hantolná.
A kígyó felrobbant.
„Szóval ez lenne a halál,” – csodálkozott el Marisol. „Ne távolodj el tőlem, bajban vagyok; hisz senki sincs, aki segítségemre siethetne,” – válaszolta a pálma.
Az autókkal és kamionokkal közlekedő emberek, fel se fogták, hogy mekkora egy csodának számít az, ha a karikák nem hullnak a földre. Képtelenek voltak felfogni, hogy ő az elveszett tengely. És azt se foghatták fel, hogy utoljára látják. A teherautó sofőrje, aki az elválasztósávon túlra sodródott, át az ő testén, mert a telefonját nézegette, ő sem figyelt fel rá.
A fenti kisnovella Az első szentjánosbogár (Prva kresnica) című novelláskötetben jelent meg 2022-ben.
*
Fordította: Lukács Zsolt
*
H Ó T A K A R
(Skrij me sneg)
Ilyen vagyok. Ha másmilyen szeretnék lenni, az úgy festene, hogy be kellene csuknom a szemem, be kellene fognom a fülem, el kéne fojtanom a bensőmet, majd azt a pusztulásba taszítanom, és megkockáztatnom egy halálos ugrást egy olyasfajta új világba, ahol a szemem és a fülem újra kinyílna, a bensőm megszólalna, majd vissza is szaladnék.
(Stanislav Lenič)
***
Otthona? Neki[1] nem volt otthona. Hirtelen megállt. A levéltárat felemésztő tűz bevilágította a havat.
És egy januári napon elesett. A lakásában esett el. És amikor meglátogattam, és a két apáca egyike, akik vigyáztak rá, ajtót nyitott nekem, ő pedig felöltözve feküdt egy könyvekkel teli polc előtti kanapén, és azt mondta, hogy esése után még mindig feküdni kényszerül. A következő napokban továbbra is csak feküdt. Az apácák egy kicsi, keskeny szobába fektették, ahol az éjjeliszekrényen egy hatalmas nagy gyertya állt, és ebben a lyukban a havon feküdt a kis Jézus. A karmelita nővérek ajándéka.
***
VIII. Orgia
A hópehely formai tökéletessége abban állt, hogy sem egyforma, sem más hópehelyhez hasonló nem volt, egy olyan csatatérre hullott, amit aztán széttöredezett és összeolvadt hópehelyréteg borított, táncoló megfoghatatlansága a hópehely éles peremének ütközött, mely hullása során összetört, és máris egy könnyed, enyhe, a világ minden álmát magában hordozó másik hópehely hullott rá, cipelve minden üzenetet, minden csendes dalt, amikor ráhullt egy újabb hópehely, az csak hallgatott, meg nem törten, vigasztalhatatlan, békésen viselve a ráhulló hópelyhet, ami teljesen jeges volt, tiszta jég, és amikor egy újabb hópehely hullt rá, olyannak tűnt, mint aki egy vállat csókolgatna, és a ráhulló hópehely úgy hullott, mintha valaki azt mondaná: „Köszönöm”, de ebben semmi emberi sem volt, az egymás hegyére-hátára hulló hópelyhek teljesen érintetlenek voltak, minden egyes hópehely hullása olyan volt, mint Ikarusz bukása, éppen azért, mert senkit sem rendített meg, egy új hópehely esése olyan volt, mint „A teljesítendő teendő teljesült”, e hópehely annyira földöntúli volt, hogy hullása úgy tűnt, mintha „Ez lenne a rendeltetésem”, de semmi emberi nem volt ebben, semmi emberi nem volt a vállra adott csókban sem, semmi emberi nem volt a „Köszönöm”-ben, a hulló hópehely túlságosan is minden hasonlaton túl létezett, és ha kapcsolatokat keresnénk az emberi világ cselekedeteivel, az nem azt jelenti, hogy a hópehely ezekhez a cselekedetekhez hasonult volna, hanem azt, hogy ezek a cselekedetek valójában egy másik, szervetlen tisztaságú birodalomban zajlanak, a vállra adott csók, a „Köszönöm” szava, ahogy hópehely hópehelyre hullott, melyek a hullások ellenére sem lettek hópelyhek sokaságává, hanem hóvá, mind külön-külön az egy, egyetlen egy hópehely miatt, ami egy másik világból érkezett, és a hópelyhekre hullt, hullott, ráhullott egy hópehely, ami egyetlen volt, majd arra is hullott egy hópehely, ami egyetlen volt, a hó: egyetlen hópehely játéka, az egyetlen hópehely nem hasonlít egyetlen másik hópehelyre sem, mert az a hópehely éppen ő maga, arra meg az egyetlen hópehely hullott, az, hogy a világ minden álmát hordozta, nem azt jelenti, hogy a világhoz hasonult, hanem azt, hogy a világ összes álmában van valami, amit egy hópehely hordozhat, egyetlen hópehely, amelyre egyetlen hópehely hullott, majd arra egyetlen hópehely esett, amelynek közepén egy hatágú Nap képmása volt látható, melyet szabályos hatszögek öveztek, és ezek közül a legnagyobból nőtt ki a külső formája, és teljes formája pontosan amiatt volt teljesen tökéletes, mivel különbözött minden létező formától, annyira új volt, hogy a világegyetem egy pillanatig sem létezhetett nélküle, és a középpontjában lévő Nap olyan volt, mint egy kormány, és a karok, amelyek megragadták és forgatták, mintha egy befagyott tengerben találták volna magukat, de ki kellett bírniuk azt a zuhanását, amit az emberek nem bírtak volna ki, és a széttöredezett kristályok helyzete, melyek sok ezernyi zuhanás során törtek darabjaikra, nem öltötte fel az egyetlen hópehely tökéletességét, amely hat üres térsávot hagyott csaknem a saját középpontjáig, amelyből aztán hat feszült kristálysziromból álló utánozhatatlan alakot öltött magára, az alján hat kristálykoponya képét hordozva, mindegyik három-három szarvval, de mind töretlen maradt a hópelyhek kristálytestei alatt, amelyek nem mások, nem másfélék, nem egy másik hópehely, egy hópehely számára a felebarát iránti szeretet értelmetlen, még akkor is, ha a hópelyhek egymásba törten fekszenek, teljesen távol vannak egymástól, és ha egy ember, aki a hóban gázolt, és a hó miatt meghalt, nem a közelség, hanem a távolság miatt halt meg, és nem ember volt, mert az egyetlen hópehely nem ember, az egyetlen hópehely közepében található egy kör, melyből összeillő jégszirmok fakadnak, és egy csatatérre hullott, amit aztán széttöredezett és összeolvadt hópehelyréteg borított, amely nem egy katedrális mennyezetére festett testek orgiájára hasonlított, nem azért, mert lenne ebben bármi emberi, hanem azért, mert ebben a katedrális mennyezetére festett testek orgiájában van valami szervetlenül tiszta, mint minden orgiában, ahová az emberek beléphetnek, mert nem is emberek, hanem ez egy olyasvalami, ami csak az egyetlen hópehelyben lelhető fel, melynek közepében, a szabályos hatszögben, egy kerek mandala van, és a mandala közepében van egy jeges üresség körül elhelyezkedő tizenkét kicsike gömbből álló nyaklánc, és a hatszögekből hat vad torony sarjad, amelyek mindegyikében egy-egy kezét imára emelő test képe látható, és minden kéznek három ujja van, és minden fej méretében megegyezik az összekulcsolt karokkal, és ez a fej egy imádkozó férfi fején lévő harmadik háromujjú kar, három fénysugárral, majd egy imádkozó, meztelen nő fején lévő három fénysugárral, mindhárom fénysugár egyenlően árad ki a fejből és a karokból, és bordák is láthatók, és a fejeken lévő három-három ujj a korona három fénysugara, és minden kar egy háromsugaras koronában végződik, és ez a hópehely a csatatérre hullott, amit aztán széttöredezett és összeolvadt hópehelyréteg borított, akkor törhetett el, midőn rázuhant az egyetlen, saját architektúrával rendelkező testetlen hópehely, amely a középpontban lévő Napból ered, melynek hat csillaga a Napot körülvevő hatszög sarkaiban van, ott egy erődítményekkel körülvett ideális város terve helyezkedik el, egy olyan városé, melynek középpontjában van a Nap és hat háromszög áll a csillagok mellett, amelyekből teret határoló vonalak erednek, ám az erődítmények nem szabnak határt a térnek, hatféle bástya indul a külső tér felé, ezek az erődítmények hatféle irányban növekedést jeleznek, közvetlenül a középpontban lévő Nap hat sugarából és az azt körülvevő Nap hatszögéből erednek, ahol a Víz háromszöge és a Tűz háromszöge egy közös jeges alakzatban helyezkednek el, és apró kis háromszögekből kiinduló vonalak jelölik azok szögeit, és e város a levegőben lebegett, táncolt, az egyetlen hópehely táncolt, egy erődítményekkel ellátott ideális város táncolt, ez egyetlen hópehely a csatatérre hullott, amit aztán széttöredezett és összeolvadt hópehelyréteg borított, az egyetlen hópehely, ez az az egyetlen hópehely, amely elpusztíthatatlan, és arra egyetlen hópehely hullott, melynek közepén egy virág volt, és ennek a szélei remegtek, olyanok voltak mind, mint egy kormány, melyben hat maszk volt, gigantikusak voltak, egy másik kontinensről valók, ily hatalmas volt a szemük, az üvegszemük, és köztük egy másik időből, hat kérlelhetetlen irányból, hatféle guzsaly, és ez a hópehely pecsétként nyomódott az égre, ami lehullott, rá egy hópehely hullott, egyetlen hópehely, ragyogó, tiszta, a közepén lévő hatszöge pedig olyan volt, mint egy hatszögletű keresztelőkápolna alaprajza, semmi sem érinthette, díszítése tiszteletteljesen eltolódott a szélek fele, így a közepén elhelyezkedő rozettás hatszög az egyetlen, mezítelen hópehely közepén volt, az éjszakában táncolt, elpusztíthatatlanul, egyedül, egyedül, egészen egyedül, e hópehelytest egy égitest, az égitestek számára a felebaráti szeretet parancsa teljesen értelmetlen, ugyanis egy hópehely oly távoli, elpusztíthatatlansága abban rejlik, hogy hagyja, hogy hulljon, hagyja, hogy maga alatt összetörjön, és egyetlen hópehely hullott rá, mely oly nyugodt, egyszerű, mint egy hatszögletű pajzs, és egyetlen hópehely hullott rá, amelyben hat hatalmas kabóca közeledett a központi hatszöghöz, melyben a hohenstaufeni II. Frigyes Castel del Monte-jának alaprajza helyezkedett el, ami aztán nyolcszögből hatszöggé változott, és ennek a tervnek a közepén volt a Nap, a legyőzhetetlen, a verhetetlen, és az egyetlen hópehely hullása olyan volt, mint „A teljesítendő teendő teljesült”, mint „Ez volt a feladatom”, mint egy vállra lehelt csók, mert „A teljesítendő teendő teljesült” kifejezésben van valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben van meg, mert az „Ez volt a feladatom”-ban van valami kristálytisztaság, valami szervetlen, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben van meg, mert a vállra lehelt csókban van valami kristálytisztaság, valami szervetlen, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben van meg, minden viadalban van valami kristálytisztaság, valami szervetlen, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben lehet meg, minden orgiában van valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben van meg, és minden hópehelyben van valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben lehet meg, amely a csatatérre hullott, amit aztán széttöredezett és összeolvadt hópehelyréteg borított, és arra egyetlen hópehely hullott, mert minden Napban van valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben lehet meg, ami elpusztíthatatlan, örök, tökéletes, mert formájának tökéletessége abban rejlik, hogy nincs semmiféle alakzata, és ha ennek az alakzatnak a leírása képek felidézésével történik, az csak azért lehetséges, mert az alakzatban van valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben van meg, amely lehullt és lezuhant, mint ahogy az a személy is, aki minden magyarázat nélkül felvitt a templomtoronyba a harangokhoz, ő aztán egy másik templomban zuhant el, kitárt karokkal esett hanyatt, és egy könyvet tartott a karjai közt, amelyen ez állt: „Hó fedte föld”, és a könyvre vér fröccsent, és akkor e könyv tudomására jutott, hogy minden emberrel, akivel találkozott, már korábban is találkozott, és minden hangot, amit hallott, már korábban is hallott, és ez aztán fokozódott, és ha a költők a női keblek fehérségét a hóhoz hasonlították, az nem azért volt lehetséges, mert lett volna valami emberi a hóban, vagy valami, ami bármihez is hasonlítható, hanem azért, mert volt valami kristálytisztaság ezekben a keblekben, valami szervetlenség, valami, ami csak abban az egyetlen hópehelyben van meg, amely harc nélkül hullott a csatatérre, hisz szélei bármit megérinthetnek, ami határtalan, hiszen a formája abszolút, mivel az hozzá tartozik, mert az egyetlen hópehely formája, amit az egyetlen hópehely a testével borított be, amikor melléje feküdt az egyetlen hópehely, ami mellette feküdt, mint egyetlen hópehely, amely akkor hullott, amikor senki sem figyelte, és ha a tűz megvilágította a havat, az azért volt lehetséges, mert a tűz fényében volt valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak abban az egyetlen hópehelyben van meg, melynek legszigorúbb formája a tiszta játék, amelynek játéka a legszigorúbb forma, és ha valaki mértanilag próbálja meg leírni, az nem azért lehetséges, mert mértanilag meghatározható lehetne, hanem azért, mert a mértanban van valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak egyetlen hópehelyben lehetséges, és ha az olasz barokk költő, aki négy hónappal a székesegyház felszentelése után meghalt, és aki úgy sóhajtott fel Máriához, hogy mennyi tanulásba és művészetbe kerül neki egy múló kiáltás, miközben neki az volt a szíve-vágya, hogy bárcsak kevesebbet írna és sokkal többet sírna, a hópelyheknek megírta volna, hogy ők életünk igazi tükrei, hogy hamarosan a törékenyt az örökkévalóra cseréli, és hogy szerencsétlensége az övékkel hasonlítható össze, mert e hópihék vele együtt csak egyetlen egy lélegzetvétel miatt illannak el, ami fel- és eloldja őket, ugyanis természetükben rejlik mulandóságuk, és hogy miközben ő a száját jártatja, ezalatt az Ég forog és fordul, és ugyanez a mozgás és egyazon mérték vízzé olvasztja őket, őt pedig a porba téríti, mindez nem azért történhetett, mert az egyetlen hópehelynek bármi közös vonása lett volna ezekkel a hópelyhekkel vagy ezzel a költővel, hanem azért, mert ezekben a hópelyhekben és ebben a költőben van valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak az egyetlen hópehelyben van meg, és ha egy másik barokk költő egy kisvárosban, ahol sohasem havazik, amikor egy nő naplementekor leesett egy magas lépcsőről, és az arca megsérült, az eséséről írt, arról, hogyan esett el Xerxész megszámlálhatatlan serege, hogyan hullt darabokra Nagy Sándor hatalmas nagysága, miként pusztította el az idő a szublunáris anyagot és tette Babilon falait a földdel egyenlővé, mint bukott le a római sas dicsősége, hogyan esett el Karthágó, hogyan esett el Argosz és Mükéné, és hogyan hullott le Phaethon, akit Jupiter villámcsapása sújtott, amikor merész kezével akarta vezetni a Nap arany szekerét, és hogyan esett le a Nap, majd hogyan esett le egy másik Nap az égről, és megfagytak a lelkek, ez nem azért történt, mert egyetlen hópehelyben is lett volna bármi, ami hasonló lett volna a nő magas lépcsőről történő leeséséhez, Xerxész megszámlálhatatlan seregének eleséséhez, Nagy Sándor hatalmas nagyságának bukásához, Babilon falainak leomlásához, a római sas dicsőségének lebukásához, Karthágó bukásához, Argosz és Mükéné bukásához, Phaethon bukásához és a két Nap bukásához, hanem abban, hogy egy nő magas létráról történő leesésében, Xerxész megszámlálhatatlan seregének elesésében, Nagy Sándor hatalmasságának bukásában, Babilon falainak leomlásában, a római sas dicsőségének lebukásában, Karthágó bukásában, Argosz és Mükéné bukásában, Phaethon bukásában és a két Nap bukásában valami kristálytisztaság lehetett, valami szervetlenség, valami, ami csak egyetlen hópehelyben lehet meg, mely a csatatérre hullott, amit aztán széttöredezett és összeolvadt hópehelyréteg borított, és ha a barokk költő azt írta, hogy a hópehely vízzé olvadt, az nem azért volt lehetséges, mert egyetlen hópehely vízzé olvadhatna, hanem azért, mert a vizek befagytak, mert az istenség legbensőbb és lényegi keletkezése egy metsző és szörnyű zordságot tudhat a magáénak, valami olyasmit, ami szélsőséges, valami keménységet, akárcsak télen, amikor szörnyű és elviselhetetlen hideg van, emiatt jéggé válik a víz, és hogyha egy másik kontinensen egy nő hirtelen késztetést érzett arra, hogy levetkőzzék, hogy teljes mezítelenségében ragyoghasson, az nem azért volt, mert egyetlen hópehely késztetést érzett arra, hogy levetkőzzék, hogy teljes mezítelenségében ragyoghasson, hanem azért, mert a levetkőzés, a teljes mezítelenségben való ragyogás késztetésében van valami kristálytisztaság, valami szervetlenség, valami, ami csak egyetlen hópehelyben van meg, és ha egy nő hosszú haja fekete, az nem azért lehetséges, mert egyetlen hópehely fekete lenne, hanem mert található valami kristálytisztaság ebben feketeségben, valami szervetlen, valami, ami csak egyetlen hópehelyben lehetséges, és ha a teljes bőre furcsán fehérré változott, az nem azért van, mert egyetlen hópehely fehér lenne, hanem mert van valami kristálytisztaság a fehérben, valami szervetlen, valami, ami csak egyetlen hópehelyben létezik, és ha egy kéz vörössé változott a kezében lévő törött üvegtől, az nem azért van, mert egyetlen hópehely vörös lenne, hanem mert van valami kristálytisztaság a vörösben, valami szervetlen, valami, ami csak egyetlen hópehelyben van meg, és ha nem vér volt, hanem egy szín, az nem azért volt, mert az egyetlen hópehelynek színe lenne, hanem mert van valami kristálytisztaság a színben, valami szervetlen, valami, ami csak egyetlen hópehelyben található meg, és van valami kristálytisztaság a vérben is, valami szervetlen, valami, ami csak egyetlen hópehelyben van meg, mely a csatatérre hullott, amit aztán széttöredezett és összeolvadt hópehelyréteg borított, és erre egyetlen hópehely esett, teljesen mezítelenül, és ha lenne is benne valami kristályszerűség, valami szervetlen, valami, ami csak egyetlen hópehelyben létezhetne, az nem azért lenne lehetséges, mert lenne benne valami kristályszerűség, valami szervetlen, valami, ami csak egyetlen hópehelyben található meg, azonban magyarázat nélkül, és ha elpusztulna, az egész világ vele pusztulna.
***
Én azonban hirtelen megálltam. ő futott, és nem tudott utolérni – éppen azért, mert futott, én pedig megálltam. Aki mozdulatlanul áll, az előrehalad, aki előrehalad, az mozdulatlanul áll. Ezt akartam odakiáltani neki a hóban.
Ám mégis ment, hatalmas személyiségének minden méltóságával taposta a havat, hogy eltévedjen a hóban, hogy megtalálja az elveszettet. Egy sötét éjszakában. Ez volt az én feladatom. Tizenkét oldal a kezemben. Ennyi az egész.
Semmiféle könnyek.
*****
[1] Stanislav Lenič (1911-1991): Ljubljanai segédpüspök. 1947-ben doktorált a Ljubljanai Teológiai Főiskolán. 1940-1947 közt az akkori érsek, Gregorij Rožman titkára volt. 1947-ben amiatt az akkori kommunista hatalom nyolc és fél évnyi börtönbüntetésre ítélte (ebből 26 hónapot töltött magánzárkában). Itt írta meg emlékiratait és önéletrajzát. 1964-ben a Ljubljanai Főegyházmegye általános helynöke lett. Majd 1967-ben a Ljubljanai Főegyházmegye segédpüspökévé lett kinevezve, ezt a tisztségét egészen a nyugdíjazásáig, 1988-ig viselte.
*
Fordította: Lukács Zsolt
*
A Hótakar (Skrij me, sneg – 2021) című mű egy kísérleti, metafizikai és erőteljesen költői nyelvezetű regény. A szerző a mű címét Srečko Kosovel szlovén költő egyik nemrég előkerült verssorából kölcsönözte. A történet Ljubljanában játszódik 1987 és 1991 között, a nagy társadalmi-politikai változások és Szlovénia függetlenségének időszakában. Egy meg nem nevezett, megkereszteletlen fiatalember életeseményeit követi nyomon (az illető a szerző önéletrajzi jegyeit viseli magán), aki intenzív lelki kapcsolatba kerül Stanislav Lenič ljubljanai segédpüspökkel. Lenič püspök (egy valós történelmi személy, Rožman érsek egykori titkára) a regényben a traumatikus két világháború közötti és utáni időszakok, valamint a kommunizmus alatti bebörtönzés éveinek emlékét őrzi. Kapcsolatukban személyes sorsuk és viharos, félig múltbeli történelmük összefonódik. A fiatal főszereplő mély, szinte misztikus vágyat érez arra, hogy megmentse az idős püspököt az elkerülhetetlen haláltól. Mindez olyan kérdéseket vet fel, hogy mi a múlandóság, a hit, a szentség és magának az emberi létnek az értelme. A regénynek nincs klasszikus lineáris szerkezete. A szerző saját jegyzeteit is belefoglalta különböző időszakokból (1987 és 2020 között), ezáltal elmosva a határokat a múlt és a jelen között. A teljes idő egyszerre létezik a vele párhuzamos világgal. A műre egy sajátos, ritmikus és hipnotikus stílus jellemző. Komelj rendkívül hosszú, összetett mondatszerkezeteket használ – az egyik központi mondat, amelyben például a hulló hópelyheket írja le (VIII. fejezet Orgia), majdnem kilenc oldalt tesz ki az eredeti műben. A regény inkább egy tudatfolyamként, álmok és emlékek összeségeként működik egy klasszikus elbeszélés helyett.
MIKLAVŽ KOMELJ (1973 – Kranj) Művészettörténész, író, költő, műfordító, esszéista és festő. A ljubljanai Bölcsészettudományi Karon doktorált művészettörténelemből. A Szlovén Tudományos Akadémia Arany Jel-díjában részesült a XIV. sz.-i toszkán festészet terén végzett kiváló munkájáért. Első verseskötete 17 évesen jelent meg. Magáról így ír: „Álmomban vagyok leginkább éber. Lehet, hogy egy mennybemenetel során ragadtattam el. Lehet, hogy az égbolt a fejemre esett. Minden csodán kívüli rettenetesen bizarr.” A betűk fiktív birodalmában találta meg nyugalmát… Eddig 13 verseskötete jelent meg, a legutolsó 2021-ben Lángoló könyv (Goreča knjiga) címmel. Ezenkívül egy regénye Takarjon be a hó (Skrij me sneg – Stanislav Lenič püspök életéről), három novelláskötete és kettő esszékötete, valamint kettő gyermekvers kötet jelent meg. Hét szlovén irodalmi díjban részesült, ezek közül a Prešeren-díj (2008) a legjelentősebb, a legutolsó díját 2021-ben Velenje város által megrendezett 20. Lirikonfest alkalmával a ’Čašo nesmrtnosti’-díjat (A halhatatlanság kelyhe) nyerte el a Lángoló könyv című kötetéért, melynek rövidebb versei zen kóanokhoz hasonlíthatók, hosszabb verseit pedig filozófia, mitológia és lélektani elmélkedések szövik át.
*
*
Jure Detela
A HÓDOKRÓL (részlet)
„A 16. század végén Francis Bacon az állatokat gépnek nyilvánította, egy ilyen géppel bármit meg lehet csinálni, amit csak egy tudós szeretne. Abban a pillanatban az európaiak elvesztették a tánc lehetőségét. Vannak feljegyzések, amelyek megmutatják, milyen is volt az európai tánc e veszteség előtt – Bruegel Paraszttánca; vagy azok a kis figurák (Mór táncosok), amelyeket Erasmus Grasser készített a müncheni Régi városháza számára stb. De ezek a feljegyzések még mindig, jóllehet gyérek, de világosan kivehető belőlük, hogy a táncot akkoriban a határtalanság, a végtelenség és a test dionüszoszi szétszórtság iránti vágya uralta. Azonban amikor az állatokat géppé nyilvánították, a tánc az arisztokratikus táncok elcsontosodott formájának és a balett holt geometriájának csapdájába esett, amely tagadja a testet, ahelyett, hogy megpróbálná azt meghaladni. Összefoglalva, testi értelembe vett végtelenség megérzésénél nem lehet elmenni az állatok mellett.”
Megjelent a Problemi folyóiratban, 1977-ben
*
Fordította: Lukács Zsolt
