Minden reggel kilenc órakor a főutcán szoktam ülni egy sötétzöld padon, pont a járda mellett. Általában mielőtt leülök, bemegyek a sarki újságoshoz egy napilapért. Ezután már nyugodtan telepedek le a reggeli helyemre. Elolvasom a cikkeket, amelyek valójában nem is érdekelnek, csupán úgy gondolom, fura lenne csak úgy ülni a padon, nézni a kocsikat, és várni a férfit az esernyővel.
A cikkek után, amikor az újság hátoldalán lévő keresztrejtvényhez érek, mindig felpillantok. Általában ilyenkor veszem észre a magas férfit a túloldalon. Nap mint nap ugyanazt a sötét öltönyt viseli, egyik kezében a fekete esernyője, másikban pedig mindig szorongat valamit, amit nem látok teljesen, gondolom a lakáskulcsát.
Reggelente várok rá, mert ez a komor arcú, vékony férfi különösen érdekes. Szeretek elgondolkodni azon, milyen is lehet valójában.
A képzeletemben úgy él, mint egy szorgalmas, idősödő apuka, aki rendezett, és odafigyel magára. Minden reggel felkel, megcsókolja a kisfia homlokát, felszáll a buszra, utazik körülbelül húsz percet, de biztos nem hétfőn, mert hétfőn mindig nagyobb a forgalom a főúton. Olyankor több időbe telik munkába érnie. Ezután leszáll a buszról, kis szerencsével még a többi utas előtt, és elsétál a zebráig, kezében a nélkülözhetetlen esernyőjével.
Szerintem elvált vagy özvegy lehet, mert sem az esernyős, sem a lakáskulcsos kezének ujján nincsen gyűrű.
Mindig megnézi a vele szembejövő fehér kabátos, középkorú, élénk arcú hölgyet. A hölgynek alacsony a termete, de szerintem a férfi pont ezt szereti benne, meg a szép mosolyát. Meg azt is szereti, hogy a nőnek mindig a szemébe nézhet, amikor a zebra két végéről messziről elindulnak egymás felé. Ilyenkor a férfi mindig zavarba jön, és én ezen minden reggel jót derülök. Nem meri a nő tekintetét keresni. Bár így is meglepően komor és elhatározott marad, a lakáskulcsának piszkálásával mindig elárulja idegességét.
Az a legérdekesebb, hogy a férfi még napsütésben és szélben is szüntelenül kapaszkodik az esernyőjébe, olyan erősen, hogy kezei kifehérednek, és az erek kidagadnak a csontok között. Csak akkor nyitja ki az esernyőjét, és emeli a feje fölé, amikor átkel a zebrán. Elhalad a nő mellett, folyton szorongatja a kulcsot, megfigyeli a hölgyet szigorúan, de én tudom, hogy nevetne.
Amikor a zebra közepén találkoznak, a nő köszön, és mosolyog. De a férfi megy tovább, átér az oldalamra, ott nagy levegőt vesz, mindig idegesen káromkodik magának, majd összecsukja az esernyőjét, és elsétál.
Mert olyan szánni való, ahogyan izgul a megszólítás megfogalmazásán, és félig eltakarja arcát az esernyővel, mintha a nő, ha közelről is láthatná az apuka-szemét, abbahagyná a mosolygást. Vagy mintha az esernyő, ahogyan az esőtől, a visszautasítástól is megvédené. Egymás szöges ellentétei, vagyis én annak gondolom őket, de ezért lennének kitűnő páros. És bár úgy tűnhet a többi üldögélőnek, akik pedig engem figyelnek, hogy kinevetem őket, titkon nagyon várom, hogy a férfi az esernyővel végre visszaköszönjön a nőnek.
Azon a hétfő reggelen is ugyanúgy megvettem az újságot, leültem a padra a csepergő esőben. A napilapon szépen lassan jelentek meg az esőcseppek foltjai, mint apró papírpocsolyák.
Eljutottam a keresztrejtvényig, ott egy egyszerű feladványhoz: az élet ellentéte. Öt betű a negyedik pedig „Á”. Mielőtt beírtam volna, megint felpillantottam, aznap már a sokadik alkalommal. Tűkön ültem, de a férfi késett a forgalom miatt. Egy pillanat múlva tőle szokatlanul csapzottan futott a zebrához, kezében azokkal a tárgyakkal, amik nélkül nem is ismerném fel, annyira átlagos az arca és a kinézete. A nő is ott volt az én oldalamon, a férfi túloldalán, de most fekete kabátban. Szeme szinte felragyogott, ahogyan meglátta a hétköznapok reggelén egyedüli párját, és halvány mosoly ült az arcára, szinte megnyugodott. A férfi megérkezett.
A lámpa másodpercek múltán zöldre váltott, a férfi megindult súlyos, lassú léptekkel. Ekkor nagyon meglepődtem, mert valami fura dolgot láttam: a férfi nem nyitotta ki az esernyőjét, nem takarta el az arcát, így láttam enyhe, beteges mosolyát, ahogy egyenesen a nő szemébe nézett. Láttam, hogy kezeiben a tárgyakat mintha csak finoman ölelgette volna, nem szorította. Minden, amit eddig elképzeltem róla, olyan sok reggelen át, szertefoszlott. Rájöttem, hogy ezt az embert nem ismerem, csak azt, akit elképzeltem magamnak. Csak azt, aki az esernyő alatt mászkál.
A nővel már szinte egy levegőt szívtak, olyan közel kerültek egymáshoz, a férfi vigyorgott, és nagyon elszántnak tűnt. Szeme csillogott, és épp nyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, amikor megláttam mit tartogatott a kezében mindvégig. Nem a lakáskulcsa volt.
A fénylő tárgyat a nő kezébe nyomta, alig észrevehetően, majd továbbhaladt. Az apró hölgy a markába pillantott, arcára fagyott a mosoly, még egy fekete és egy fehér csíkot érintett a lába, majd térde esett, és elterült a padkához érve. A férfinak visszatért az átlagos arckifejezése, és mintha mi sem történt volna, komótosan átballagott az oldalamra, majd elhajította az esernyőt. Épp a sikítozó gyalogosok és a fékező autók közé. Izzadt kezét az öltönyébe törölte, majd halkan és megkönnyebbülve szólalt meg: Végre.
Rám nézett, én erre félve az újságomba bújva remegő kézzel írtam be a megfejtést a fehér kockákba. Azt, hogy halál.
Ajlik Csenge a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Átkelő (pixabay.com)
