– Apa! – kiáltott fel a fiú. Arca száradt sártól feketéllett.
Apa néma óriásként hasogatta a tüzifát.
– Apa!
Apa keze járt tovább, tévedhetetlenül, mint az idő. Arca sem rezdült.
– Apa! – fogta szinte könyörgőre a hang. – Apa! Apa! Apa!
A fiú már apja lábain lógott, olyan megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal, ahogyan a gazdagsori házak ablakában a fehér függönyök szoktak. Most ő volt a fehér függöny.
– Apa! Nem eszünk halat?
– Fiam – húzta szelíd mosolyra a száját apa –, a hal elúszik a szerencséddel. Aztán hova úszol utána?
– Akkor nem eszünk madarat?
– Elrepül vele – nézett egyik szemével tréfásan, másikkal komolyan, félig maga elé, félig fiára az öreg.
– Együnk süldőt!
– Elfut vele – szólt apa komor tekintettel, majd a hasábok tövében lévő sámlira roskadt. Szikár, éles arcvonásai sóhajtottak sóhajtás helyett. – Kell jobb ennél a krumplinál?
– A krumplit ellopják – felelte a fiú.
– Dehogy lopják! Krumplit eszünk. Kenyérrel.
– A kenyér kiszárad – szólt rekedt hangon a fiú, és megerősítésül torokszaggatóan köhögött.
– Fenét szárad! – mondta apa határozottan. – Fenét szárad! –, s legyintett. Fordult egyet, és hamarosan ő meg a fia már két fatányér mellett ücsörgött. – Egyél!
Evett egyik is, másik is. Ették a főtt krumplit, kenyérrel, mielőtt még az egyiket ellopták volna, a másik meg kiszáradt volna.
– Apa! Minek a szerencsém az állatoknak?
Apa hallgatott. Behunyta a szemét, emlékezni próbált. Hiába! Erre a kérdésre már az ő apja sem tudott okosat. Butát meg minek mondott volna? Butát meg ő is minek mondana? Apa inkább hallgatott.
– Apa! Mi a szerencse?
Apa a távolba meredt. Arca kisimult, mintha a messzeségben meglátta volna a szerencsét.
– Mi a szerencse? A krumplinkból, kenyerünkből jut a Mártonéknak is. Az a szerencse, fiam. Az a szerencse – mondta, s minthogy megfejtették az élet dolgait, csendben falatoztak tovább.
Balázs Szabolcs a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Krumplik (femina.hu)
