A csillogó járólapon néhány friss nyom, pedig alig pár perce szaladt végig rajta a felmosó puli.
Tágas nappali, az ablakban virágok, lila orchideák, flamingó, elfordítható napellenző, tölgyasztal, amit névnapon, s születésén körbeülhet egy kiterjesztett nagycsalád. Csinos tisztaság mindenütt, erre különösen kényesek. A fény megsiklik a csapokon, a tükrön sincs ujjnyom, az üvegeken por. Az asszony nett, tiszta, gyors járású, észjárását se mondhatnánk lassúnak, elvégre módszeresen s rengeteg munkával vagyont szerzett. Piaci lángossütő, fagylaltozó, panzió, kocsmák, bérbe adott ingatlanok, újabban tőzsde.
Standolni indul, mint mondja, ha akarjuk, kövessük.
Ilyenkor, teszi hozzá, péntek este rendszerint jó a műsor odalenn.
Az odalenn város végi búfelejtő, pulttal, csappal, játékgépekkel. Már túl akarna adni rajta.
Arra nyitunk be, hogy benyit a másik az utcáról. Szürke-fekete csíkos macskanadrág, pipaszár lábak, rengő has, szétálló keblek, száraz haj, szétszórt frizura. Sáros talpnyom a küszöbön, s tovább, ahogy a pulthoz jön hátában a lányával.
A lányka, kicsi állat imprintingje, pedig kancsító, böhöm, elfolyó zsírhalom, az anyja háta mögött, tökéletes takarásban.
A csapos visszaköszön, érdeklődik, hogyhogy ilyen korán, Terike.
A nő mintegy indoklásként ellép a lánya elől, mennek haza. Mára megfújták a fájrontot mindenkinek. Nagymamának is. Éppen eléggé kiszívták a vérét. Egyébként a szokásosat.
A csapos elnézést kér, de előbb kiméri az úrnak. Az asszony megérti, a nyaklásra lépett be, ahogy a pultnál ülő éppen bedobja az előzőt. Már az sem lehetett az első, sorakoznak előtte, egy csata vesztesei kiürülve, üveges szemmel bambulnak magukba. Persze nem az a hős, tartja a népmondás, hanem aki állja. Emez inkább üli, egy icipicikét a székről lecsúszva. Vagy mondjuk, nem oly szilárdul megülve, amint egy lovas nemzet iafiához illenék.
Az asszony a pénztárcájában kotorászik, ingatja a fejét, nincs.
Ötszázast csap le a pultra, kéne váltó, százas. Int a lányának, üljön le a sarokba, ahová nem világít játékgép.
Türelem, mondja a pultos, csörög az apróval, aztán tölt, két kóla, mondja is, mintha nem látszana, vagy magyarázni kéne a homályban, viheted.
Szívószál nincs?
A lány mosolyog, amikor megkapja az italát, megsimogatja az anyja kezét a szívószálért, ami mégis csak apró figyelmesség. Az asszony szórakozottan belecsókol a lány szélborzolt bozontjába, aztán a géphez lép, beledobja, ráhajol, közvetlen közelről kiválasztja a gombot, megnyomja.
A pult mögött a standolás. Ott is nyomnak, s gépet, ami hosszú kattogás, nyomtatás után kilöki a fiókját: szezám tárulj.
Közben beindult a dal. Júlia, aki nem volt se rút, se szép, nem akar a földön járni. Az asszony ingani kezd, dúdolni, aztán a terem közepére áll, megvonaglik, dülöngél, topog, csattog, táncra perdül. De mint a mackó, totyakos medve, teli talppal, levegőbe karmolva. Inogva, mint a fák, mikor rájuk csap a szélroham. Forgolódó portölcsér avarral a sarkon. Kezét nyújtja, aztán a refrént előbb hangosan elénekli, úgy ahogy követve a dallamot, később valósággal üvölti, hogy rezegnek az üvegek a homlokát ráncoló pultos háta mögött. Nem akar a földön járni, nem. S már repül is, mint papír, nejlonzacskó, ágdarabok, enerdzsidrinkes, sörös alu. Valaminek neki fog csapódni. Az alacsony mennyezethez a feje? Lever majd valamit az üres asztalról?
A tulaj mosolyog, ugye megmondta, jó, nem?, fordul hozzánk, s megkérdi: mit isztok a nagy ijedtségre.
Egy pillanatnyi csönd áll be, ez a nagy ijedtség, baljósan hörgő lihegés a terem közepéről, a számnak vége, a lány ütemesen szörcsög a kólával. Az anyja újra dob, és újra megnyomja a gombot.
Bele fog halni, villan belém, még egy ilyen tombolásba.
A terem közepén újra a forgószél, a medve. Megrendítő. Komikus. Torokszorító. Egyszerűségében lenyűgöző. Kiver a víz. Összenézünk, mosolygunk, de legszívesebben elsírnám magam. Legszívesebben beállnék. Legszívesebben elmenekülnék.
A tulaj opálos szemmel súgja, hadarja: Ennek a szerencsétlennek öt éve vitte el egy ártány az urát az ólban. Fölszakította a combja tövét, és mire kijött a mentő, elvérzett. Három gyerek, egy tanya, jószágok, és egy varrógép a város közepén, a három emeletes üzemben. Amelyhez valaki más jutányos áron, aztán berendezték cirregő-csattogó gépekkel. Elszívók, légkondicionálók, napfényneon. Hiába a megfelelő lux, görnyednek fél minimálbérért, amit nagy öröm, ha kézhez. Sokszor megértésüket kérve nem. Értékesítési nehézségek, a piac nem jól tolerálja a drága munkaerőt. És Terike nem mondhat föl, mert ez a semmi, kutyavacsorája a biztos jövedelem. S persze hétvégén tyúkkopasztás, ezt itt két p-vel mondják, mint másutt az éhkoppot, tojás a piacon, vagy pár csomag szezonzöldség.
A tulaj a pultoshoz fordul, jelbeszéd, hogy mit, kinek. Mire a szám újra elfúl, az asszony zihálva odalép a pulthoz. Szörcsög a levegő, tele lerakódással a tüdeje. Kérni akarna, de már tétetik eléje. Terikém, mondja a tulaj, ez a tiétek, az előbbivel együtt rendezve van. Ő bedobja a féldecit, köhint. Azt hiszem, mehetünk, mondja, s a pultos felé biccent, markába gyűri a köteg papírt. Ennyi mára a műsor. Nekem még a kezemben a fél feles. Megmelegszik, ha sokáig. Kaparja a torkom, nem várhatok vele tovább. Az asszonyok már kiléptek, ballagnak fölfelé a lépcsőn a panzió ragyogó mennyébe. Csak a hátukat látni, aztán, ahogy szeli le az ajtó üvegablaka: az ingó szoknyákat, térdeket, bokákat.
Illusztráció: Lemezjátszó (pixabay.com)
