avagy egy évszázad tanúja
Jani bácsi furamód apai és anyai ágon is rokonunk volt. Közelebbi ismeretségbe mégis csak akkor kerültünk, amikor nyugdíjasként egyre gyakrabban látogatott el hozzánk. Fergeteges humorával és lebilincselő anekdotáival hamar belopta magát a gyerekek szívébe. Sokszor egész délutánokat töltött nálunk. Ha édesanyám épp nem ért rá vele „politizálgatni”, vagy nem volt otthon gyerek, akit elkaphatott volna egy sakkpartira, húzott egy széket az ebédlőasztalhoz, és elővett egy nagyméretű füzetet, amibe kalligrafikus betűkkel, sorkihagyás nélkül írogatott. Állítólag valami mezőgazdasági szakcikken dolgozott, amit azonnal abbahagyott, mihelyt bátyám vagy én felállítottuk a sakktáblát.
Többször is említette – sajátos humorával –, hogy ő még az előző századból maradt itt, amin jókat nevettünk, pedig igazat mondott.
Az I. világháborúba önkéntesként vonult be, bár még tizennyolc éves sem volt. „Harci tevékenysége” nem tartott sokáig, mert Isonzónál olasz fogságba esett. Erről az időszakról úgy mesélt, mint valami álomnyaralásról. A fogolytábor valahol Dél-Itáliában volt, közel a tengerhez. Az olaszok jól bántak velük, jó ellátást kaptak, még a tábort is elhagyhatták, csak azt ígértették meg velük becsületszóra (!), hogy nem szöknek meg. Nos, Jani „bácsi” egy táborelhagyás alkalmával beszerzett egy állítólag igazi Stradivari-hegedűt. Ezután minden hajnalban kiment a tengerpartra, hogy hegedűjátékával köszöntse a felkelő napot.
A békekötés után értékes szerzeményét is sikerült hazamenteni. Egy napot sem mulasztott el, hogy kézbe ne vegye, örömét is, bánatát is az esti hegedűszóval adta hírül a világnak.
Az első sakkórák egyikén vettem csak észre, hogy a bal kezének középső ujja félig hiányzik. A csonka kéz látványa annyira ijesztő volt, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
– Így tetszett születni?-–kérdeztem elképedve.
– Nem. Lelőttem – válaszolta. Ezen elnevettem magam, pedig újfent igazat mondott.
A Horthy-korszakban uradalmi intéző volt Füzesgyarmaton. A helyi „elit” gyakran járt vadászni. Bár nem volt kezdő, egy alkalommal olyan szerencsétlenül sült el a puskája, hogy átlőtte a középső ujját.
Vérző kezét látva, az első gondolat, ami átsuhant az agyán, az volt, hogy vége a hegedülésnek.
Később erőt vett magán, és újratanulta az összes darabot, amit ismert, eggyel kevesebb ujjal, azokat játszotta, vagy csak improvizálgatott.
A II. világháborúba már behívóval ment. Feleséget, három szép kisgyereket hagyott itthon.
A Don-kanyart meg az orosz hadifogságot – csodával határos módon – egy karcolás nélkül úszta meg.
Az igazi kín itthon várta. Legidősebb gyereke, a kis Marika már nem élt. A saját utcájukban gázolta halálra egy autó, amikor át akart szaladni a szemközti házban lévő játékbolthoz.
A csontra soványodott, háborús borzalmakat átélt férfi már sírni sem tudott. Ahogy kicsit feltáplálták, előkereste a hegedűt, és órákon át hangzott a jajszó.
Lassan a hegedű maradt az egyetlen társa. Vele sírta el fájdalmát, amikor jóval fiatalabb felesége elhagyta, vagy amikor Jankó fia – második házasságában is boldogtalanul – öngyilkos lett, sőt talán akkor is, amikor legkisebb gyereke, Julika, orvos férjével és már három gyerekkel Líbiába utazott, bizonytalan időre, a jobb megélhetés reményében.
Ahogy mi is kamaszodtunk, ki-ki a saját útját járta, Jani bácsi is ritkította a látogatásait, majd egyszer csak nem jött többé. Eltelt majd’ húsz év, amikor a bátyám, hirtelen támadt ötlettől vezérelve, befordult a Kinizsi utcai körfolyosós ház kapuján, hogy megnézze, él-e még a keresztapja. A kis egyszobás lakás ajtaján ott volt a névtábla. Szíve még erősebben kezdett kalimpálni. A csöngetésre csoszogás és kulcszörgés után kinyílt az ajtó, s Jani bácsi úgy fogadta, mintha tegnap váltak volna el.
– Hát téged meg mi szél fútt erre? – kérdezte, majd visszaült a fotelébe, és tovább kevergette az otthagyott teáját. Nem szólt, nem kérdezett semmit. Ekkor bátyám elkezdett mesélni, hogy melyikünkkel mi van, ki hol tanult tovább, eldicsekedett, hogy megnősült, és már van két gyereke is.
Jani bácsi csak bólogatott, és üveges szemmel nézett a semmibe. Laci utoljára tartogatta a rossz hírt, hogy anyu és apu is meghalt, de az öreg erre is csak közönyösen bólogatott.
– És hegedülni tetszik-e még? – tette fel Laci az adukérdést, hátha ezzel még ki tudja rángatni az apátiájából.
És valóban egy pillanatra felcsillant a szeme, de a választ alig tudta kimondani:
– Nem…, eladtam a Stradivarit… egy hegedűművésznek… azzal, hogy egy hónapban egyszer elhozza…, hogy játsszak rajta egy kicsit. Azóta se láttam. Muszáj volt, már nem volt itt semmi, amit pénzzé tehettem volna. Annus néninek is fizetnem kell valamit. Itt lakik a folyosón, mos rám, bevásárol, néha ételt is hoz át.
A rendszerváltás után néhány évvel Julika és a családja végleg hazaköltözött. Jani bácsi akkor már közel járt a századik évéhez. Nem ismerte meg a saját lányát, de betessékelte. És az „idegen” előtt fordult a kocka. Beszélni kezdett, hosszan, de gondolatai összefüggéstelenül ugráltak. Említett valami kockacukrot, ami megmentette az életét az orosz hadifogságban, mesélt egy Marika nevű kislányról, aki minden nap meglátogatja, és hívja, hogy menjen vele játszani, sőt egy gyönyörű asszonyról is, aki hegedűvé változott…
Halála után megtalálták a kézzel írt, dátumozatlan végrendeletét. Mindössze ennyi állt a papíron az ő kalligrafikus betűivel:
Utolsó kívánságom, hogy a hegedűmet temessék mellém. F. János
Szilágyi Erzsébet a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: Hegedű (pixabay.com)
