(Salvador Dalival a tengeren)
A lepkék árbócra fűzve feszülnek
északnyugati irányba, alvadt
tengerbe merül a Nap, s a vén
lepkegyűjtő tűhegyre szúrja magát,
hogy ő legyen a vezérpille a kollekcióban,
s egyszer, a nagy metamorfózisban
majd szárnyra keljen, mint tavasszal
az égi textúrába igyekvő madárhangok.
Köpenyét hiába tapogatja a kóborló
szél, még nem mozdul – magányosan
néz a kavargó homályba a felhők alatt.
Lehet, hogy már bánja, miért nem egy
virágoskertben ér véget földi pályafutása
egyetlen rózsára tűzve, ahonnan sziszifuszi
erőfeszítéssel próbálja a kozmikus fényben
birtokba venni a Lehetetlent.
