J. Simon Aranka: Nagyanyám szeme
Hozzá hasonlót azóta sem láttam. Már egészen apró gyermekként lenyűgözött, amikor a júniusi széltől hullámzó gabonatáblában nevetve szemeket morzsolt nekem a kalászból. A rikító búzavirágok szégyenkezve hajtották le fejüket nagyanyám szemének kéksége előtt.
Mindent betöltött a ragyogása: a levegőt, az eget, a határtalan mezőt; míg örökké apró-virágos kendőbe csavart, búza-szőke haját csak akkor leshettem meg, amikor a hamvasokat vittük mosni a patakra. A parton térdelve mélyen előrehajolt, és minden erejét összegyűjtve, jókedvűen csapkodta sulykolófájával a kemény vásznat. Jutott a fröccsenő vízből – alkalmanként játékosan a sulykolóból – nekem is. A nagy igyekezetben kendője hátracsúszott a fején. Olyankor kiszabadult, s az arcába hullott egy-egy rakoncátlan fürt, de úgy igazán esténként csodálhattam meg, amikor lefekvés előtt kibontotta szoros kontyát. Ilyenkor hátára, vállára zúdultak a súlyos, hullámos tincsek, derékig elfedve a karját szabadon hagyó fehér vállingét. Szerettem nézni, ahogy ujjaival végignyomkodta a feszes kontytól fájó fejbőrét, ahogy fésülködött vagy szokatlanul lágy mozdulatokkal mosdott a langyos vizű dézsában. Előfordult, hogy pajkos szemvillanás kíséretében ujjai hegyével meghintett engem is, mint a pap húsvétkor a szenteltvízbe mártott seprűvel. Szerettem, amikor lefekvés előtt az ölébe ülhettem, és ő mesélt végtelen országokról, Babszem Jankóról, bátor szegénylegényekről és szépséges királykisasszonyokról. Hozzábújtam, hogy érezzem a bőréből áradó fanyar mosószappan-illatot. Hozzá akartam hasonlítani: búzaszín hajú, erős, szép és szappanillatú lenni. Mindig azt gondoltam, ő a legszebb a világon, és hogy valójában álruhás királynő. Csak kezének finom ráncokba gyűrődő, néhol megkeményedett vagy repedezett bőre árulkodott a nehéz paraszti munkáról. Szeme azonban – akár kapált, akár markot szedett – egész nap élénken, fiatalosan csillogott, mintha két különleges zafírkő ragyogott volna ki napbarnított arcából. Azok a kék ékkövek mindent tudtak: örömtől fényleni és haragtól villámlani, jutalmazni és büntetni is. Sokszor azt képzeltem, külön életet élnek. Néha szerettem volna ellopni és elrejteni őket a zsebemben, hogy akkor gyönyörködhessem bennük, amikor csak akarok.
Az idő múlásával a sokasodó bánat egyre sűrűbben és mélyebben véste-gyűrte magát a szép arcra, homlokra; a világos kendő, a virágmintás kék szoknya és lajbi észrevétlenül feketébe sajdult. Férje, fiai és unokái temetése után mintha egyre sötétebb lett volna rajta minden. A búzaszín hajzuhatag is megritkult, fehérbe fakult. Csak a szeme nem változott. Már közel járt a kilencvenhez, összetöpörödött, ráncos volt, mégis gyönyörű. Lefényképeztem a szememmel, az agyammal, a húsomba, a velőmbe égettem a képét, hogy mindig visszaidézhessem a szemét, hogy emlékezni tudjak. Meg akartam fejteni múlhatatlan elevenségét, kékségét. Időbe telt, mire rájöttem, a titok végig ott volt előttem. Nagyanyám sosem öregedett meg. A teste fölött elszállt az idő, de a szeme azt tükrözte, aki valójában volt: az örökké fiatal, halhatatlan lelkű embert.
J. Simon Aranka a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója
Illusztráció: E. Zampighi
Ezek is érdekelhetik!
Novák Valentin: A Tunyát ne hagyjátok rám!* →
Dóczi Székely Gábor: ÚJABB SZENTENCIÁK →
Bene Zoltán: Vonatutak →
