BORIS VIAN
Kihallik a csillagok kattogása
a kozmosz fekete égboltjáról
a régimódi írógépből ömlik, bugyog
a gőzölgő, véres vidámság
a bővérű asszonyságok zsúrfiúja körött
pézsmaillatfelhő, afrodiziákumok buja illata,
palackzöld zsinórozású lazacrózsaszín
háziköntöse zsebében Navy Cut dohány lapul,
az illik majd a pipájába, a kanadai whisky mellé.
Rövid a mámor, kell a nonsalansz.
HELYSZÍNI SZEMLE
Felelőst, uram, mi nem szoktunk keresni!
Nézze, kérem, az, hogy kiállt az ablakpárkányra,
kétségtelenül a galambok miatt volt,
de hogy nem tudott repülni,
arról csak egyedül Hrabal úr tehetett.
Megtanulhatott volna tőlük, ha már.
Egy ideje hozzánk nem szólt egy szót sem,
még a köszönésünket sem fogadta,
mindig a galambok, csak a galambok,
azok meg imádták, bukdostak körülötte,
körberajongták, széttárt karjára ültek,
tisztára, mint a velencei turista-képeslapokon.
Gyertek csak, küldöncök, hírszerzők, kiáltozta nekik,
gyertek, meséljetek, mi újság, mit láttatok-hallottatok,
csak lassan, lassabban, nem győzöm följegyezni,
s leült közéjük a szaros padlóra vagy a billegő padra,
firkálta sebesen rongyos füzetébe a sok hülyeséget,
ott van, ott maradt utána az is, leesve a sutban,
ezt nézze, még benne van a golyóstolla is,
ez az ő tolla, he-he-he, nem a madaraké.
Amióta kórházba vitték, senki nem járt itt,
a padlás kulcsa nálam van fölakasztva felelősséggel.
Ezek az ő galambjai ma is, mondhatni, azok a galambok,
igen, de az a csavargó ott nem az ő macskája, uram,
csak belopakodhatott napközben ide valahogy,
az ő macskája szebb volt, büszke, és vak a fél szemére.
W. SANYIKA KÖNYÖKÖLVE SZOMJAZIK
Süt a Nap, csillog a csiganyom,
csillog a csiganyom a fűben,
csillog a fűben a csiganyom,
nyugalom, fű csillan, aranyom.
Tűzláng csillog a Napban,
napozik a csiga a fűben,
távolban kék lik a Balaton,
kanyarog sorscérnánk a tűben.
Áll felettünk a Nap katatón,
aranylik a csillogó csiganyom,
csillagom, nyúlik a csiganyál.
Hol van egy jó kocsma? Ihatom!
SALE-ES E HAZÁBAN
Ahogy meg vagyon írva:
Ott ül Jónás a parton, csapzott prófétaszakállát csiklandja a szellő,
rozsdás nagy késével szeleteli a púposhátú bálnát, akciósan,
a gyűröttbarna reciklikált csomagolópapírzacskókba,
szájsarkában parázsbafúlt cigarettacsikk, szemében szánalom,
izzad a gatyarohasztó melegben, s nem fogy előtte sora a várakozóknak,
a tétlen reménykedőknek, a türelmetlenebbek meg már átkozódnak,
öklüket rázva hajigálnak Jónás felé égből hullott kígyót, békát,
miközben, ezzel mit sem törődve, a stadionokhoz vezető térkövezett úton
halomba hordja a szél a hazánkban ideiglenesen állomásozó
rosszkedv és mélabú visszaválthatatlan maradékát.
