REMÉNY – Parcsami Gábor (1965-2025) verseiből*

*Küldök három verset, a spirálfüzetéből másoltam ki.
Remélem, valamelyik tetszeni fog.
Üdvözlettel: PG Marika

Remény

hazavittem egy zsáknyi reményt
nézegettük, emelgettük szagolgattuk s körbetáncoltuk

nejem mondta: – túl szép ez nekünk
fiam mondta: – vissza ne vidd,
a madaraink pedig minden eddiginél élesebb hangon csipogtak

mielőtt lefeküdtünk volna aludni
hosszas tanakodás után úgy döntöttünk
a zsákot bezárjuk a kamrába

aztán hónapokon át minden nap
belestünk a kulcslyukon
s megsimogattuk a szemünkkel

minden nap tervezgettünk
s minden nap más időpontot
tűztünk ki a zsák kinyitására

egy napon rohan a fiam
utána a nejem
s elsápadva: – kinyílt a zsák –
kiáltják egyszerre

na mondom ennek fele sem tréfa
s már halászom is elő a téli
kabátból a kamra kulcsát

hát a zsák tényleg összerogyva ott hevert
a kamra kövezetén
a furcsa csak az volt hogy ugyanúgy
be volt kötve a szája mint mikor beraktuk

döbbenten néztünk
százszor is megdörzsöltük a szemünket
majd mikor kissé magamhoz tértem
odamentem s felemeltem a zsákot
ami alól vagy tíz kisegér nézett rám ijedten

„Hát kirágták a reményünket!” – sóhajtottam fel mire a picurka egerek szanaszét futottak.

Azóta is minden nap beszélgetünk a remény zsákjáról. S valami
melegség tölti el mindannyiunkat
amikor a kisegerek riadt szempárjaira gondolunk

2025

hazamentem
garzonmagányom körbezár

hazamentem
írom tovább a magányszimfóniát

hozzád,
hozzád
kinek lehoztam minden csillagot
azokat is amelyeket nem lehet…

Ragyogás

orcádhoz bújó nap vagyok
ragyogásunk betölti
a mennyet és a földet

kézenfogva sétálunk
a csillagok között
s minden lépésnél egymásra nevetünk
amikor a csillagok fénye
halványul
elbújunk egy felhő mögé
és szerelmeskedünk hajnalig
vagy inkább kora reggelig

elered az eső
mi ázottan földre hullunk –
eltűnik a ragyogás ragyogásunk

már nem sétálunk
– rohanunk
az időt akarjuk legyőzni
a múló időt