A falucskájának utcáján letartóztatott – s hogy képtelennek bizonyultak felismerni őt –, mindössze csempészetért bíróság elé állított s börtönbüntetésre ítélt rablóvezér, Gaspare Planetta három évet töltött a rács mögött.
Három esztendőre rá, mire szabadjára engedték, szemmel láthatóan megváltozott ember volt. A betegségek elgyötörték, bozontos szakálla nőtt, s egy elcsigázott kis öregemberhez volt immáron hasonlatos, semmint a legbiztosabb kezű mesterlövész hírében álló rablóvezérhez, ki egyetlen lövést sem tudott elhibázni.
Vászonba csomózott aprócska kis holmijával útnak eredt tehát a Monte Fumo* felé, melyre saját birodalmaként tekintett, s ahol régi cimboráit hagyta hátra. Június hónapja volt s vasárnap, amikor szeme elé tárult ismét a völgy, amelynek mélyén a tanyájuk rejtezett. Az erdei ösvények, csapások sora, a táj mit sem változott: emitt egy föld alól előbukkanó gyökérnyúlvány, ott egy jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető sziklaorom: mindahányukra jól emlékezett. Szakasztott úgy volt minden, akár a régi időkben, azelőtt.
Ünnep lévén, a rablók a háznál gyülekeztek. Ahogy tünedezett az út a házikó előtt, Planetta füléhez beszédfoszlányok értek s öblös hangú nevetés. Az ajtót azonban – a megszokottól eltérően – most elreteszelve találta.
Kétszer vagy háromszor is megkocogtatta hát, ám nem érkezett válasz, egyetlen hang sem hallatszott át a bejárat mögül. Kisvártatva azután valaki mégis kiszólt, s megkérdezte: „Ki van odakint?”
„Planetta megbízásából vagyok itt. A városból jövök” – így szólt, mint aki meglepetésre készül, ám ehelyett, amikor résre nyitották az ajtót, s amazok elősompolyogtak, Gaspare Planetta rögtön arra eszmélt, hogy fel sem ismerik. Csupán a haramiák kivénhedt kutyája, a zörgő csontú Trombitás szökött fel rá üdvözlésképpen, örömében csaholva.
Elsőként kis csoportosulás verődött össze körülötte a régi cimborákból, Cosimo, Marco, Felpa s még három vagy négy új figura gyűlt köré, és Planetta felől kezdtek faggatózni. Mindent rendre elbeszélt nekik, hogy találkozott a börtönben a rablóvezérrel; elmondta, hogy Planetta egy hónap múlva már kint is lesz megint, s őt szalasztotta előre puhatolózni, hogy friss hírekkel szolgáljon neki, hogyan mennek újabban odakint a dolgok. Ám kis idő múltán már fütyültek is rá, mindegyiknek jobb dolga akadt; ilyen vagy olyan ürügyekkel sorra párologtak el a közeléből. Odábbálltak valamennyien. Csak Cosimo tartott ki még, s nem restellt beszédbe bocsátkozni még vele, ámbár ő sem adta csekélyke jelét sem a felismerésnek.
„És mik a szándékai, hogyha szabadul?” – kérdezte Cosimo, régi vezérükre célozgatva, aki, tudomása szerint a börtönben ült.
„Hogy mik a szándékai?” – kérdezett vissza Planetta – „talán csak nem azt akarod mondani, hogy nem térhet vissza ide?”
„Úgy van, úgy van… egyébiránt meg már túl sokat is mondtam. Nincs több mondanivalóm…úgy értem, hogy neki… Sokat változtak itt a dolgok. Ő meg ha előkerül, parancsokat akar osztogatni majd megint, biztosra veszem, hát nem is tudom…”
„De hát mi az, amit nem tudsz?”
„Nem tudom, hogy Andrea hagyja-e… bizonyosra veszem, kérdezősködni fog… hát engem ez a legkevésbé sem érdekel, énmiattam akár vissza is jöhet, igaz is, mi ketten mindig is jól megvoltunk, ugyebár…”
Gaspare Planetta így értesült tehát, hogy régi emberei közül most már Andrea a fosztogató törvényenkívüliek vezetője, az új rablóvezér, akinek, tény és való, irgalmatlansága már az ő idejében sem ismert határt, elvetemültségben túltett valamennyiükön. S íme, szélesre tárult hát az ajtó, utat engedve magának Andreának, aki most ünnepélyesen bevonult, s elfoglalta a helyét a terem közepén. Planetta egy életunt, hórihorgas figurára emlékezett, s egy marcona tekintetű, tagbaszakadt alakkal állt most szemtől szemben, aki tekintélyt parancsoló bajusza mögül merev tekintettel bámult vissza rá.
Amikor tudomást szerzett a jövevényről, akit ő sem ismert fel, egyszeriben rá is kezdte: „Na hiszen… – s Planettáról kezdett magyarázni neki –, hát hogy az ördögbe nem sikerült meglépnie? Nem lehetett az akkora ügy. Marcót is sittre vágták, s még ő is csak hat napig maradt. Na és Stella, ő se teketóriázott sokáig, egykettőre ő is olajra lépett. Ő meg, aki a főnök volt maga, hogyan is mondjam … a benyomás, amit keltett, nos hát a benyomás, az igencsak vérszegény.”
„Semmi sem az már, mint a régi időkben, ha lehet így mondani” – válaszolt Planetta mosolyogva, s ravaszkásan csak hunyorintgatott. – „Igencsak megszaporodtak odabent az őrök, no meg a rács sem a régi már, s egy szempillantásnyira sem hagytak magunkra minket. S mindenre rá még a betegség, hát az is leteperte” –, így beszélt; ám mindeközben megértette már, hogy amazok régesrég megásták már itt a sírját, megértette, hogy egy rablóvezér nem engedheti meg magának – hogyan is engedhetné –, hogy rács mögé tegyék, azt meg pláne nem, hogy három álló esztendeig bent is egye a fene, mint akármelyik közönséges, szerencsétlen nyomorultat; megértette már, hogy eljárt felette az idő, hogy az ideje lejárt, s nem maradt többé számára hely.
„Azt mondta – folytatta most már kedvetlenebb hangon, ő, aki különben mindig vidám volt és derűs –, Planetta azt mondta, hogy itt hagyta a lovát, egy világos pej lovat, úgy hiszem, Polàk a neve, s a térde alatt van egy kis göcsört.”
„Csak volt, akarod mondani ugyebár, csak volt” – s egyszerre támadó hangot kezdett megütni most már Andrea, azzal a gyanúval élve, hogy a látogatóban mégiscsak Planettát tisztelheti – „Ha a ló kimúl, az nem a mi hibánk…”
„Azt mondta nekem – folytatta tovább Planetta utánozhatatlan nyugalommal –, itt hagyott egy órát, egy lámpást meg néhány ruhát.” Eközben leheletfinom mosolyt küldött a szája szegletébe, s hogy jó alaposan szemügyre tudják venni, agyafúrt mesterkedéssel az ablak fényterébe lépett.
S most, hogy az összes szempár reászegeződött, s mindenki tisztán láthatta őt, egytől egyig, valamennyien egyszeriben ráismertek a szikár kis öregemberben arra az aprócska csökevényre, ami Gaspare Planettából, a vezérükből, a legbiztosabb kezű mesterlövész hírében álló rablóvezérből, ki egyetlen lövést sem tudott elhibázni, még megmaradt, mégsem merészelt mukkanni senki sem. Még Cosimo sem merte szólásra nyitni a száját. Mindenki úgy tett, mintha továbbra sem ismerné fel őt, minthogy egyiküknek sem volt mersze ujjat húzni Andreával, az új banditavezérrel, aki ott volt, s akitől mindenki félt, nehogy, Isten ments, meg találja ütni a bokáját valamelyikük. Egyedül Andreának nem volt kenyere az alakoskodás.
„A holmijához nem nyúlt senki sem – mondta Andrea szárazon –, arra mérget vehetsz. Amott megtalálsz mindent abban a rekeszben, egészen bizonyos. De rongyokról nincs tudomásom, annak minden bizonnyal hasznát vette valaki.”
„Azt mondta – folytatta Planetta rendületlenül, s ezúttal már nem mosolygott –, azt mondta, hogy itt hagyta a puskáját, a vadászkarabélyt.”
„A karabélya most is itt van – felelte Andrea –, és visszajöhet érte bármikor.”
„Mindig azt mondogatta – fűzte a szót tovább Planetta –, azt szokta mondogatni: ki tudja, mire lesz még jó az a puska, s ki tudja, miféle vacak, rozsdás vasat találok majd helyette itt, ha visszatérek. Annyira féltette azt a puskát.”
„Nos, lőttem vele egyszer vagy kétszer – ismerte be Andrea, mint akit vérig sértettek önérzetében –, de attól még nem hiszem, hogy meg is ettem volna.”
Gaspare Planetta a hátát egy padnak vetette most. Hirtelen felszökkenni érezte vissza–visszatérő lázát, nem volt nagy dolog, ám ahhoz épp elég, hogy kóvályogjon, szédüljön a feje.
„Mondd csak – fordult Andreához –, vethetnék rá egy pillantást mégis, érted ugye, a karabélyra?”
„Eridj – mondta válaszul erre Andrea, és intett az egyik legényének az ifjoncok közül, akivel Planetta eddig még sohasem találkozott –, eridj csak, eridj, hozd ide szaporán neki.”
A puskát Planetta kezébe nyomták. Az tüzetesen végigjáratta rajta a tekintetét, majd aggodalmasan ujjaival is végigtapogatta a puskacsövet, centiméterről centiméterre haladva, s nagy erőfeszítések árán volt képes csak megnyugodni.
„Jól van – szólalt meg újra hosszú szünet után –, és azt is mondta még Planetta, hogy hagyott itt némi lőszert. Egészen pontosan így mondta: hat mérőnyi lőport s ólmot is, nyolcvanöt darabot.”
„Lódulj – mondta Andrea, s most már fészkelődni kezdett benne a harag, s az újonc felé fordította a fejét –, lódulj már, hozd ide azt is neki… Nos hát akkor kimaradt–e még valami?”
„És van még ez is” – makacskodott tovább Planetta, s ennél nagyobb nyugalmat már elképzelni sem lehetett, ahogy fölemelkedett a padról, odalépett Andrea mellé, s amannak az övéből gyors mozdulattal előhúzott egy tokos, hosszú pengéjű kést. „És van még ez is – adott nyomatékot a mondandójának –, a vadásztőre is.” – Majd visszaült oda, ahonnan az imént fölemelkedett.
Hosszú, nehéz csend állt be, majd Andrea törte meg a hallgatást: „Nos, hát akkor jó estét” – mondta, tudatva ekképpen Planettával, hogy akkor most már távozhat, fel is út, le is út, Isten hírével mehet.
Gaspare Planetta rátekintett, végigmérte Andrea jól megtermett, izmos alkatát. Vajon képes lenne–e rá, ha kenyértörésre fordulna a dolog, vajon el tudna–e bánni még vele, így, hogy alig talál magában még erőt, hogy olyan különös gyengeség fogta el most is a testét, s olyan betegnek érzi már magát? Így hát csak úgy magában legyintett egyet, szép lassan felállt, s megvárta, amíg leszámolják neki a maradék holmiját, majd csomót kötött a zsákra, és a vállára vetette a karabélyt. „Hát akkor jó estét, uraim” – dünnyögte, s megindult az ajtó felé.
A rablók pisszenni se mertek mindeközben, hüledezve bámultak, s csak ültek moccanatlanul, hát gondolták–e volna valaha is, hogy ilyesmi a világon még megeshetik, hogy Gaspare Planetta, a híres-nevezetes rablóvezér csak így elmehet, hagyva magát így porig alázni. Csak Cosimo bensejében ébredt most valamiféle emberi hang, valami furamód tompa hang.
„Isten hozzád, Planetta! – kiáltott utána kendőzetlenül, félrehajítva most már minden alakoskodást – Isten hozzád, járj szerencsével!”
Planetta pedig útnak indult, vidáman fütyörészve az erdőben kóborolt, boldogan barangolt az alkonyat árnyai között.
Íme, hát vele is így esett. Nem banditavezér, a híres–nevezetes Planetta már, egészen egyszerűen, minden sallangtól megszabadulva, egy 48 éves otthontalan, bizonyos Gaspare Planetta már csupán, a néhai Severino fia, akinek immáron nincs hová lehajtani a fejét. Akadt azonban mégis egy házikó, amelyet Planetta számára rendelt a sors, kis kunyhócska a hegyoldalban, a Monte Fumo tetején, félig kőből megépítve, félig fából ácsolva a vadon szívében; egészen idáig lopakodott, s itt húzta meg magát azelőtt is, még az ő idejében, ha csendőrök lepték meg a környék útjait a tanyájuk közelén.
Planetta megérkezett tehát a kunyhójához, tüzet rakott, nekifogott, hogy megszámlálja a pénzt, amit talált (alig néhány hónapra volt csak elegendő), s kezdte újraépíteni az életét, magányos életre rendezkedve be, megépíteni a magányt maga körül. Egy este azonban, alighogy lebukott a nap, s szokás szerint a tűz mellett üldögélt, hirtelen és váratlanul bevágódott az ajtó, s egy fiatal suhanc torpant meg a küszöbön, kezében karabély. Nem lehetett több tizenhét esztendősnél.
„No csak, no csak. Mi az ördög…?” – mordult Planetta a fiúra rezzenéstelen arccal, anélkül, hogy talpra ugrott volna a tűz mellől, moccanatlanul. A fiúnak vakmerő tekintete volt, s ahhoz a Planettához volt hasonlatos, aki ő volt valaha, úgy harminc esztendővel azelőtt.
„Azok a Monte Fumo-iak itt tanyáznak valahol? Három álló napja ütöm hiába a tanyájuk nyomát!”
Pietrónak hívták a fiút. Unszolni se kellett sokáig, hamar megeredt a nyelve, és sorban elbeszélte jövetele okát. Nem titkolt szándéka volt, hogy a haramiákhoz csatlakozzék, évek óta ezen töri a fejét. Mindig is vonzotta a csavargóélet, maga is világéletében csak csavargásból élt, s élt–halt a kalandokért, de banditának lenni más, annak puskája is kell legyen, az meg neki nem volt, ám mostanra sikerült végre neki is elemelnie egyet, ráadásul nem is kevesebbet, mint ezt a pompás, kifogástalan vadászkarabélyt…
„Jó helyen jársz – felelte Planetta vígan –, Planetta vagyok.”
„Azt mondod, Planetta vagy, a főnök?”
„Úgy ám, személyesen.”
„Hát nem a rács mögött csücsülsz?”
„Csak ültem, ha lehet így mondani” – magyarázta Planetta ravaszkás kis mosollyal –, három napot vendégeskedtem ott. Nem tudtak tovább marasztani.”
A fiú mohó figyelemmel itta a szavát.
„Magad mellé fogadsz?”
„Hogy magam mellé fogadlak-e? – kellette magát még egy darabig Planetta – Jól van na, ma itt éjszakázhatsz, s majd meglátjuk holnap.”
Ketten együtt éltek ezután. Planetta nem akarta kiábrándítani a fiút, engedte, hadd gondolja azt, még most is ő a főnök, a rablók vezére, úgy magyarázgatta neki, jobban szeret egyedül, s csak akkor kiabálja a társait össze, ha elérkezettnek látja az időt a cselekvésre, s a szükség égeti. A fiú óriásnak látta őt, s valami kimondhatatlan reménység, kivételes, különleges dolgok eljövetelének ábrándja töltötte el.
Ám csak múltak, teltek a napok, Planetta meg csak tétlenkedett, meg se mozdult. Legfeljebb vadászni járt el hébe-hóba. S nem lehetett elvonszolni a tűz mellől semmi áron.
„Főnök – szegezte neki a kérdést egy napon Pietro, akinek egyszerre csak igen-igen mehetnékje támadt – elviszel-e magaddal valahára?”
„Türelem, fiú – felelte Planetta –, eljön majd a nap, amikor gazdagon kárpótollak mindenért. Akkor összetrombitálom majd neked az embereimet, minthogy jól össze kell tartanunk.”
De a napok csak tovább peregtek.
„Főnök – szólt megint a fiú –, odalent az országúton – azt rebesgetik –, az úton, tudod, ami a völgy legalján kanyarog, valami uraság – kalmárt, kereskedőt említettek volna mintha –, bizonyos Francesco úr holnap a völgy legalján errefelé szekerezik. Fejemet teszem rá, jól ki lesz tömve a zsebe.”
„Azt mondod, valami Francesco? – kérdezett vissza Planetta fanyalogva, s csak legyintgetett – Ugyan már, ismerem én az effélét, hogyisne ismerném, szép kis firma, mondhatom. Nincs annak még egy szakadt páncélinge sem, amit a melle fölé öltene, ha útra kel, útonállók ellen, érted ugye, akár egy ruhát, affélét, amilyet a haramiáktól reszketők viselnek.”
„Főnök – mondta a fiú –, úgy hírlik, holnap érkezik két roppantul megrakott szekér, elsőrangú rakomány, csupa élelem, mit szólnál hozzá, főnök?”
„Ugyan már? – ingatta a fejét Planetta – Elemózsia?” – s már el is vetette a dolgot, mint ami jócskán rangján alul való.
„Főnök – égett a türelmetlenségtől megint a fiú, s tele volt kéréssel a szeme –, holnap búcsú lesz a faluban, nagy felbolydulás, fel–alá jönnek–mennek majd a szekerek. Éjjel is. Nem volna munka?”
„Ha emberek vannak – felelte Planetta –, jobb, ha nem foglalkozunk vele. Ha mulatság van, a csendőrök is előkerülnek. Nem érdemes megbízni bennük. Még aznap elkapnának, s mehetnék vissza a rács mögé.”
„Főnök – mondta a fiú néhány nap múlva újra –, mondd meg nekem az igazat, titkolsz előlem valamit? Semmi jele nincs itt nálad mozgolódásnak és izgalomnak. Vadászni sem akarsz. Rá se hederítesz a társaidra. Gyengélkedsz bizonyára, lázasnak tűntél még tegnap is, meg sem tudsz már lenni parázs meg tűz nélkül. Miért nem beszélsz hozzám egyenesen?”
„Lehet, hogy nem vagyok jól – mosolyodott el Planetta –, de nem úgy van, ahogyan te gondolod. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy megosszam veled, miről is volna szó, akkor legalább azután próbálj veszteg maradni. Badarság folyton azon dohogni, hogy veszni hagyok pár lyukas marengót**. Ha egyszer végre fölkerekedem, s támadásra lendülök, azt akarom, hogy az valóban megérje a fáradságot. Nos, feltett szándékom, hogy úgymond, megvárom a Nagy Szekérkaravánt.”
Arra a Nagy Szekérkaravánra gondolt, mely minden évben egyetlenegyszer, egészen pontosan szólva, minden álló esztendő szeptember hónapjának tizenkettedik napján szállította a fővárosba az aranyat, a birodalom déli tartományaira kivetett sarcot, egy esztendőnyi beszolgáltatott adót. Harsonaszó közepette, fegyveres őrség sorfala mentén az országúton haladt előre. A Császári Nagy Szekérkaraván, a nehéz vasból megépített, páncélos társzekérrel, mely megrakodva millió–millió aranydukáttal – felbecsülhetetlen érték –, tengernyi zsákba zárva. Útonállók s haramiák dédelgettek róla elmélázva s túlzásokba esve ábrándokat holdfényes éjszakákon, ám terhétől megszabadítani száz esztendő óta senki se tudta, nem akadt egyetlenegy, ki megkaparintsa, mi több, bezsebelje érte a sors kegyét s a csengő–bongó, csörgő aranyakat. Tizenhárom rabló otthagyta a fogát már azóta, mind odavesztek, s húszat tömlöcbe zártak. Ugyan, kinek lett volna mersze akár csak gondolni rá? Amiként esztendőről esztendőre nőttön-nőtt a sarc, úgy dagadt, terebélyesedett a kíséret is, s meneteltek a felfegyverzett katonák mind tovább s tovább. Elöl is lovasok, hátul is lovasok, minden oldal felől őrjáratozó lovas katonák, állig felfegyverzett kocsisok, lovasok és szolgák, szoros menetoszlopban, egymás mögött vágtázva, ügetve, poroszkálva.
Legelöl kengyelfutók, harsonaszó, zászlólengetés. Valamelyest hátrébb huszonnégy lovas követte őket, puskával, karddal, pisztolyokkal. Ezután következett a császári címerrel ékesített, tizenhat paripa húzta, páncélozott társzekér. Ugyancsak huszonnégy lovas a nyomukban, mintegy sereghajtóként követve az előbbieket, s tizenkettő–tizenkettő jobb és bal felől. Na és a százezer káprázatos, csillogó aranydukát s számtalan véka ezüst a császári kincstár pompázatos kincsesládikóinak.
A mesébe illő szekérkaraván szoros vágtában viharzott át a völgyeken, s haladt, haladt erdőkön, hegyeken át meg át. Luca Toro száz esztendővel ezelőtt összeszedte minden bátorságát s erejét, jól nekiveselkedett, s szilárd elhatározással megrohamozta mégis. S csudák csudája, végbevitte! Vállalkozását siker koronázta. A kíséret visszarettent, megijedt: íme, az első alkalom. Luca Toro ezután bölcsen felszívódott, elillant, eliszkolt a mesés Kelet felé, s ott igazi nagyúr lett belőle.
Néhány évvel később azután más rablók is próbára tették a szerencséjüket: Giovanni Borso, hogy csak néhányat említsek, a Német, Sergio dei Topi, a Gróf s a Harmincnyolcak főnöke. Reggelre virradva egytől egyig az útszélen hevertek kilyuggatva, szétzúzott koponyával.
„A nagy szekérkaravánt? Valóban rá mernéd szánni magadat?” – kérdezte a fiú, s majdnem leesett az álla.
„Hát hogyne. Miért is ne kockáztathatnám meg? Kerül, amibe kerül, ha megvalósulnak a terveim, ott hever végre a világ a lábaim előtt.”
Így szólt Gaspare Planetta, de a szíve mélyén még csak nem is gondolt reá. Húszéves fejjel is csak az Istent kísértette volna, annyi idősen is nagy falatnak számított a szekérkaraván, így meg pláne, egyedül.
A tréfa kedvéért eszelte ezt ki, így mondta, komédiából, de a fiú komolyra vette, s csodálattal tekintgetett Planettára, szemében ámulat, sőt rajongás tükröződött. „Mondd csak – fűzte tovább a fiú –, hányan jönnek el?”
„Tizenöten bizonyosan leszünk, az a legkevesebb.”
„Na és mikor vágunk bele?”
„Van még időnk – felelte Planetta –, meg kell vitatni mindent alaposan a cimborákkal, hagyni kell, hogy jól meghányják–vessék ők is, ez nem tréfadolog.”
Az idő meg csak telt, szokás szerint, s az erdő egykettőre rőtes vörösre változott.
A fiú már tűkön ült nagyon. Planetta meg csak hagyta hinni őt, bizakodni, és a hosszú, hosszú, tűzmelegben átvirrasztott, végeláthatatlan estéken és éjszakákon át, miközben a tűz a hasábokon pattogott, csak pattogott, a nagy tervről szőtte-fonta történeteinek végeérhetetlen fonalát cseppet sem múló élvezettel. Olykor–olykor már maga is hinni kezdett benne, hogy mindez még igaz is lehet.
Szeptember tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjszaka előtt, a nevezetes nap előestéjén a fiú, alig férvén a bőrébe, sötétedésig bolyongott. Amikor visszatért, feketés volt az arca.
„Most meg mi van?” – kérdezte Planetta, s ahogy szokta, most is a tűz előtt ücsörgött.
„Végre ráakadtam a társaidra.”
Hosszas hallgatás következett, s a hasábokon most is csak pattogott, pattogott tovább a tűz. Ennyi hallatszott csak, semmi más. Meg az erdő sűrűje felől süvítő sűrű szél.
„Na és – szegezte neki a kérdést végül Planetta, próbálva uralkodni magán, könnyedén – mindent elmondtak neked?”
„El – válaszolta a fiú – amit csak lehetett.”
„Jól van” – folytatta Planetta, és még mindig csend uralkodott a füsttel telt szobában. Az esti tüzek lángja meg már tombolva lobogott.
„Hívtak, hogy tartsak velük – bukott ki végül a fiúból –, azt mondták, temérdek arrafele a tennivaló.”
„Igazad van, menj csak velük – helyeselt Planetta –, bolond is lennél, ha itt maradnál.”
„Főnök –, kérdezte ekkor Pietro, s kis híján eleredt a könnye –, miért nem mondtad el az igazat, miért ez a sok história?”
„Miféle história? – vágott vissza Planetta, s kedélyesnek próbált látszani – Milyen történeteket meséltem neked valaha is? Hagytam, hogy elhidd, ennyi az egész. Nem akartalak kiábrándítani. Ez minden, ha lehet így mondani.”
„Nem igaz – mondta a fiú –, ígéretekkel tartottál itt, dajkamesékkel, melyek fikarcot sem értek, félrevezettél, s csak gúnyt űztél belőlem. Holnap, te is jól tudod…”
„Mi lesz holnap? – kérdezte Planetta, s egészen elcsöndesedett –, a Nagy Szekérkaravánra gondolsz csakugyan?”
„Na tessék, és én voltam olyan bolond, hogy hittem neked – fakadt ki a fiú lobbanékonyan –, különben meg, jól megértem én, ha beteg vagy, azt is; nem tudom, mit is tudnál még…” – s szemernyi ideig még hallgatott, majd halkan, de határozott hangon befejezte: „Holnap akkor elmegyek.”
Ám virradatkor mégis Planetta volt az, akit elsőként kivetett az ágy. Fel sem költötte a fiút, kapkodva magára öltötte a ruháit, s vállára vetette a karabélyt. A küszöböt is átlépte már, amikor Pietro ébredezni kezdett.
„Főnök – kérdezte tőle, megszokásból szólította így –, hová mégy ilyen korán, elárulod?”
„El, tisztelt uram, el ám – válaszolta Planetta mosolyogva –, bevárom a nagy szekérkaravánt.”
A fiú válaszra se méltatta többé, egyik oldaláról a másikra fordult, be a fal felé, mintha azt akarta volna mondani, nem ül fel többé soha ezeknek az ócska históriáknak.
Pedig nem mesék voltak ezek, nem históriák. Planetta – noha tréfából mondta így, komédiából – miután magára maradt, nyakába szedte a lábait mégis, beváltani az ígéretét, s támadást intézni a Nagy Szekérkaraván ellen.
Elege volt már a cimborákból is, annyit gúnyolódtak! Az a fiú, legalább ő tudja meg, kivel is volt dolga, ki volt ő, Gaspare Planetta valaha. De nem, talán még a fiú sem érdekelte. Magáért tette mégis, érezni még egyetlenegyszer, utolsó alkalommal, hogy semmi sem változott, hogy szakasztott olyan most is ő, mint azelőtt, a régi időkben. Senki sem látná, talán senki sem tudná meg soha, ha azonnal leterítenék; de nem ez számított. Ez már az ő személyes ügye volt csak, az egykori hatalmas önmagával. Egyfajta fogadás, egy kétségbeesett vállalkozásért.
Planetta fölkerekedett, s Pietro hagyta őt. Később azonban gyanú fészkelte magát a fiú szíve közepébe: vajon Planetta valóban támadásra készül? Ámbár halovány gyanakvás volt ez csupán a szíve mélyén, mely alig–alig hihető, Pietro szaporán mégis a nyomába eredt, hogy megkeresse. Planetta azelőtt több ízben is elcipelte őt egy arra alkalmas helyre, ahol meglesheti a szekérkaravánt. Oda készült, hogy ott nyomára leljen.
Pirkadt már, kezdte beragyogni az ég alját a nap, s hosszan elnyúló viharfellegek lebegtek most az út fölött. Kristálytiszta s szürke volt a fény. Mintha dal csendült volna innen is, onnan is, egy–egy madár énekelt. S a madárcsicsergés szüneteiben mindig hosszabbá s hosszabbá nyúlt a csend. Pietro futásnak eredt, cserjések s bozótosok közé ékelődött csapásokon keresztül szaladt lefelé, a völgy legmélye irányában, ahol az országút haladt. Óvatosan szedte itt most már, alább a lábait, majd futvást ott termett a rekettyések között egy gesztenyefa-csoportosulás vonalában, ahol Planetta megjelenésére számíthatott.
S Planettát valóban ott találta, egy fatörzs mögé kuporodva ágacskákból s fűszálakból mesterkedett magának össze éppen fedezéket, hogy amazok meg ne lássák; most már nem egyhamar akadtak volna rá. Széles dombháton hasalt, amely egy éles kanyarra nézett az úton: itt egy meredek emelkedés következett, fölfelé vitt az út, s a lovak, kényszerűségből, minden alkalommal visszafogták itt a vágtát, s lépésben poroszkáltak tovább: jó lőállás, támadásra alkalmas terep.
A fiú a végtelenbe vesző déli lapályra nézett, amelyet merészen kettészelt az út. Odalent mozgó porfelhő kavargott.
A mozgó por, amely az országút vonalán törtetett előre, már a Nagy Szekérkaraván pora volt.
Planetta félvállról, afféle könnyed mozdulattal lövésre tartotta a karabélyt, amikor apró mozgások neszére lett figyelmes. Ahogy oldalvást fordította kissé a fejét, a szeme sarkából megpillantotta a fiút, ahogy az, puskával a kezében, egy, a közelben álló fa fedezékében lapul.
„Főnök – szólt oda neki a fiú lihegve, s megremegett a hangja is –, Planetta, gyere el onnét! Megháborodtál?”
„Fogd be a szád – válaszolta Planetta s magában mosolyott –, nem ment el az eszem. Te gyere el azonnal”.
„Meghibbantál, Planetta, én mondom neked, vársz a társaidra, de amazok nem jönnek el, most mondták nekem, eszük ágában sem volt soha.”
„El fognak jönni, Istenemre, ne ijedezz, itt lesznek mind, majd meglátod, csak icipicit várni kell. Ilyenek ezek, sohasem érkeznek idejében, de eljönnek, elhiheted nekem.”
„Planetta, az Isten szerelmére könyörgök, – s most már remegett a lába is az izgalomtól –, gyere el innét. Tegnap este csak komédiáztam, csak tréfa volt az egész, Planetta, ígérem, nem hagylak el.”
„Tudom én, megértettem én mindent – nevetett jóízűen Planetta –, de most már menj el, ha mondom, siess, most már elég és ne tovább, nem neked való mulatság az ilyen.”
„Planetta” – makacskodott a fiú. „Hát nem látod, micsoda pokoli őrültség ez? Hát nem látod, milyen sokan vannak? Mit akarsz itt egyedül?”
„Az ég szerelmére, el innét, mars!” – sziszegte Planetta fojtott hangon, dühtől fuldokolva. „Veszteg maradnál végre már? Nem látod, hogy agyongyötörsz? Tönkreteszel!”
Abban a pillanatban az országút végén mozgolódás támadt, s egykettőre kivehetővé vált, ahogyan kezdtek felsorakozni a katonák, a lovasok, a szekér és a zászlók.
„Menj el, utoljára szólok, eridj innen, ha mondják! – ismételte Planetta dühös pillantásokkal kísérve szavait. A fiú erre végre megmozdult, s hátrálni kezdett, mígnem egészen nyoma is veszett a bozótos sűrűjében. Felhangzott ekkor már a közelben a lódobogás, a paripák patkócsattogása, s Planetta a hatalmas ólomszínű fellegekre emelte a tekintetét, amelyek csaknem megrepedtek. Három vagy négy holló kavargott fenn az égen. A Nagy Szekérkaraván most lassúbb menetbe kapcsolt, majd megkezdte az emelkedést. Planetta ujja nem mozdult a puska ravaszáról. Ekkor észrevette, hogy a fiú visszaoson, s a fa mögé húzódik megint.
„Na látod – suttogta Pietro –, na látod, hogy nincs itt senki se. Nem jöttek el.”
„Nyavalyás” – dünnyögte Planetta, s elfojtott még egy mosolyt, rezzenéstelenül.
„Nyavalyás, most már maradj a helyeden, elkéstél, vigyázz, kezdődik a móka.”
Méterről méterre közeledett most már a szekérkaraván. Lehet most már vagy háromszáz méternyire. Aztán csak kétszáz. S szabad szemmel is kivehető immár szemközt a pompázatos, fényűző szekér oldalán domborodó hatalmas birodalmi címer, s a lovasok beszélgetésének zajai élesen verik fel már az erdő nyugalmát. A fiúban ismét meghűlt a vér, pánik kerülgette. Pokoli vállalkozás volt ez, mely nem sok jóval kecsegtetett – eszmélt most hirtelen –, s nincs többé visszaút. S miután ráébredt vállalkozásának hiábavalóságára, kétségbeesetten ismét suttogni kezdett.
„Nem látod, hogy nem jöttek el?” – s kimondhatatlan rémület szorította össze a mellét. „Az isten szerelmére, ne lőj!”
De Planetta meg se mozdult.
„Vigyázz – motyogta aztán vidáman, s mintha a beszéd értelmét se tudná megragadni, elengedte a füle mellett, amit amaz suttogott. „Rajta, uraim, indulhat akkor hát a csetepaté.”
S Planetta fogta a karabélyt, hanyag mozdulattal lövéshez igazította, a jól ismert, rettenetes lövéshez, melyet egyetlenegyszer sem tudott elhibázni. Ám ugyanebben a pillanatban odaátról, a völgy túlfeléről szárazon eldördült egy másik lövés.
„Vadászok!” – tréfálkozott Planetta könnyedén, miközben rettenetes visszhang, sebesen tovaáramló hangfolyam hullámzott végig a völgykatlanban, s verődött vissza a sziklameredélyeken, betöltve ismét a völgyet „vadászok! Ne aggódjatok. Csinos kis kavarodás lesz itt még, kisebbfajta zűrzavar, ami még a magunk malmára hajthatja majd a vizet.”
Ám nem vadászok voltak. S Gaspare Planetta egyszeriben nyöszörgésre lett figyelmes. Elfordította a fejét, és meglátta a fiút, aki puskáját elejtve hanyatt bukott, s már a földön feküdt.
„Eltaláltak! – nyögött egy keserveset –, ó, jaj, anya!”
Nem vadászok lőttek, hanem a karaván őrei, a szekér kíséretére felfogadott lovasok, akik parancsba kapták, hogy szanaszét szóródva a völgy pereme mentén, a váratlan tényezők kiküszöbölése érdekében, a kocsi elébe kerülve szemmel tartsák a völgyet. Bajnokságokon válogatott mesterlövészek közül kerültek ki valamennyien, a legkiválóbb karabéllyal rendelkeztek, a legutolsó típussal fölszerelve.
Az erdőt pásztázva figyelmesen, az egyik lovas katona egy, a fák tövében mozgó emberi alakra lett figyelmes. Kisvártatva látta azt is, ahogy a fiú a földre fekszik élettelenül, s végül megpillantották az öreg banditát is.
Planetta rettenetes átkokat sziszegve fogai közül, fedezékéből előlépve térdre ereszkedett, s bajbajutott társa fölé hajolt óvatosan, hogy segítsen neki. Eldörrent a második lövés. A golyó nyílegyenesen indult, süvített, siklott a levegőégben a völgyön át, viharfellegek alatt, majd a röppálya törvényeihez igazodva a félkörívet kezdte meg. A lövedéket a fejébe szánták, ehelyett Planetta mellkasán ütött sebet, s végül megállapodott a szíve táján.
Planetta a földre zuhant tehetetlenül. Minden elcsitult. Akkora lett a csend most körülötte, amekkorát még ő se hallott életében sem, soha. A nagy szekérkaraván is megtorpant belé. A vihar, félig dermedten, most azt sem tudta, lecsapjon–e. S a hollók köröztek, köröztek fenn az égen. Minden és mindenki várt valamire.
A fiú ekkor kissé oldalt fordította a fejét, s mosoly ragyogta be az arcát: „Igazad volt – hebegte boldogan. Itt vannak, ni, megjöttek valamennyien. A társaid. Planetta, főnök, ugye te is látod őket?”
Planetta sehogyan sem volt képes erre már válaszolni, de hatalmas erőfeszítéssel abba az irányba mozdította a tekintetét, amerre a fiú a szemével jelezte.
S a hátuk mögött végigterülő erdei tisztáson ekkor, mintegy varázsütésre, mintha a föld alól bújtak volna elő, közel harminc lovas bukkant fel hirtelen, vállukra vetett karabéllyal. Áttetszőek voltak mind, akár egy felhő, mégis határozott vonalakkal rajzolódtak ki a sötét erdő talaján. Egymáséval megegyező öltözetük és önelégült, hivalkodó arcuk, elképesztő tekintetük valószerűtlensége mind arra vallott, hogy méltán érdemelték ki a haramia nevet.
S ekkor Planetta nyomban felismerte őket. Ráismert valamennyire. Ők voltak azok, a társai, való igaz, a régi társak, jó szerencse mellett s a bajban is hűséges cimborák. A halott rablók voltak ők, a rég eltávozottak, s íme hát, eljöttek érte. Nap barázdálta kemény arcok, hosszúkás vagy ferde hegek, borzalmas tábornokbajusz, széltépte-cibálta kesze-kusza szakállak, kemény és becsületes tekintetek, szemek, hetykén csípőre vágott kezek, valószínűtlen sarkantyúk, óriási aranygombok, tiszta, és rokonszenves ábrázatok, melyeket csatatereken vert be vastagon a por.
Emitt van hát a jó öreg Paolo, aki lassan érti a dolgát, és a Malom ellen intézett támadáskor érkezett el érte a halál. Ott, az volna Pietro del Ferro, ki a lovát sem tudta megülni rendesen, és az ott Giorgio Pertica, amott meg az Frediano, aki az útszélen halálra fagyott, s az összes régi bajtárs s jóbarát, akikből egytől egyig a lelket kiszállni láttuk, akikre mind mielőttünk leselkedett a vég. Hát az a nagy bajuszos, azzal a fenemód hosszú karabéllyal, az a hatalmas nagydarab ember, amilyen ő, Planetta is volt valaha, ott fenn azon a sovány fehér gebén, tán csak nem a Gróf az, a hírhedt vezér, ki ugyancsak a szekérkaravánra tette fel az életét, s szintúgy odaveszett? Igaz ám, valóban ő az. A Gróf, akinek az arcán valamiféle titokzatosan szívélyes mosoly és rendíthetetlen megelégedettség ragyog, ragyog. Ám Planetta tévedett, mégiscsak nem maga Marco Grande az, a baloldali utolsó, aki szálegyenes, büszke tartással áll most, maga Marco Grande, a leghíresebb, legnevezetesebb ősi vezér? Marco Grande, ki jól kiérdemelvén a kötelet, a birodalom fővárosának leghatalmasabb terén négy felfegyverzett lovas őrezred s maga a császár őfelsége színe előtt lengedezhetett? Van annak már ötven esztendeje is, hogy elment, s még most is titokban, reszkető inakkal, halkan–halkan sustorogva merik csak kiejteni a nevét. Ő hát, ő bizony, ki szintúgy megjelent Planetta, az utolsó szerencsétlen, hős banditavezér előtt tisztelelegve, méltó fogadtatásban részesítve őt.
A halott rablók némán álltak, köréje verődve, szemlátomást megilletődve mind, valami fenséges, közös, nagy örömben osztozkodva egy szív és egy lélek gyanánt mind, mind a harminc, s már csak arra vártak, hogy ő, Planetta megmozdítsa végre tagjait. S valóban így is tett, de megvárta még, hogy a fiú is talpra ugrik, s felmelkedik, s miután felegyenesedett a földről, s már nem húsból és vérből volt való, mint azelőtt, hanem amazokhoz hasonlóan, áttetszően ugyanúgy, akár a többiek, azontúl még őhozzá, Planettához is hasonlatos, mind hasonlatosabb, mígnem végül is – Isten tudja csak, miféleképpen – egészen eggyé is vált vele.
Gaspare Planetta egy pillantását rávetette még a földi testre, amelyben eddig élt, s mely hétrét görnyedve hevert odalent a porban; megvonta most a vállait, mintha csak azt mondogatná magában, nem érdekli, fütyül ő már mindezekre, mindenre itt, nem törődik már vele, s a tisztás füvére lépett most már közömbösen, gyerünk csak veszedelem, gond, baj, akármi, nem tudtok többé kárt tenni bennem. Arca derűt sugárzott, s titokzatos mosoly ragyogta be, a boldog megelégedettség mosolya.
Már éppen elindult volna, hogy eleget tegyen – ahogyan illik – a bemutatkozási ceremóniának, egyenként mindegyiknek elébelépve, köszöntve mindegyiküket, amikor szemébe tűnt, hogy az első sorban egy lovas nélküli, felnyergelt ló vesztegel. Valami titokzatos ösztön sugallatára, mosolyogva lépett feléje.
Ni csak – kiáltott fel, elálmélkodva beszédének is új, furamód zengő, tiszta hangján –, ez mintha az én Polàkom volna – csak úgy megjegyezném – olyan okos, mint mindig, nem igaz?”
S ő volt az, Polák, valóban, az ő szeretett, kedves lova, aki gazdájára ismerve, eszeveszett nyihogásba, nyivákolásba kezdett, így is lehet mondani, minthogy az elesett lovak hangja édesebb, mint amit az ember régóta ismer. Planetta kétszer vagy háromszor is megveregette a nyakát, és előre látta már, micsoda gyönyörű lesz mindjárt a vágta, lélekemelő, fenséges nyargalás hűséges barátok oldalán a halott rablók birodalmába, el, mely noha ismeretlen volt előtte még, csalhatatlan ösztönével így képzelte: csupa verőfény lesz benne minden, tavaszi illatok, végeláthatatlanul hosszú, hófehér utak, melyeket soha többé nem lep be mindegyre vastagon a por, s amelyek észveszejtően csodás kalandok felé vezetnek. Bal kezét a nyeregre támasztva, mint aki éppen felpattanni készül a lóra, Gaspare Planetta ünnepélyes hangon így szólt:
„Köszönöm, fiaim – s uralkodni próbált az érzésein –, Esküszöm nektek…”
Itt azután félbe kellett szakítania, mert eszébe jutott a fiú, aki ugyancsak árnyék alakban, egyik lábáról a másikra állt, feszengve várakozva, afféle kisfiús zavarral, amit az ember olyanok körében érez, akikkel éppen csak, frissen, most találkozott.
„Bocsássatok meg – mutatta be a fiút Planetta – Ő itt a társam. Derék s hős volt a fiú – tette hozzá, a halott rablókhoz intézve szavait – Tizenhét éves is alig volt, micsoda ember válhatott volna még belőle.”
A haramiák jóindulatú pillantásokkal méregették a fiút, s rokonszenvükkel áthatott, barátságos mosolygások közepette valamennyien biccentettek most, akárha üdvözölnék.
Planetta elhallgatott, és tanácstalanul körbenézett. Mit is cselekedjék? Nyargaljon el a bajtársaival, és ültesse egyedül a fiút? Planetta adott még két vagy három marék zabot a lovacskának, ravaszkásan köhintgetett, majd odaszólt a fiúnak:
„Hát rajta, ugorj csak fel! Úgy igazságos, fiam, hogy neked jár a móka. Csak semmi felhajtás, gyerünk” – tette hozzá aztán gunyoros szigorúsággal, látva, hogy a fiú alig–alig meri elfogadni.
„Ha így akarod…” – kiáltott fel végül Pietro, s csupa hízelgés volt a mosolya. S isten tudja, hogy hogyan, mivelhogy azelőtt a fiú nyeregben még sohasem ülhetett, fürgén, magabiztosan ugrott fel mégis a lóra.
Amazok pedig kalaplengetéssel tisztelegtek a fiú előtt, így üdvözölték, s akárcsak Gaspare Planetta, szemük sarkából ez is, amaz is rákacsintgatott. Eközben valamennyien a lovuk oldalába mélyesztették sarkantyúikat, és nyargalásba kezdtek. Egyre szaporábban kocogtak a lovaikon, majd hamarosan ellenállhatatlan vágtába fogtak, s lélegzetelállító sebességgel, akár a szélvész, úgy viharzottak el.
Káprázatos látványt nyújtott, ahogy lágyan-lágyan ringatózva hol a levegőbe emelkedtek, hol meg rögtön ezután újra és újra felcsattantak a patkók, s ezzel az ütemes, vidám csattogással vágtattak el, távolodtak, szálltak. Hosszú-hosszú ideig kivehető volt még, ahogy a távolban a rablók s maga a fiú is a kalapját lengeti.
Az immáron egymaga maradt Planetta körbepásztázta hát a völgytorok felől tekintetét, s szemügyre vette az elébe táruló képet. Ekkor megpillantotta, ám éppen csak súrolta a szeme a fa tövében heverő élettelen Planetta immár hasznavehetetlen testét. Azután felemelt fejjel nézett tovább, s tekintete már csak az út felé irányult.
Ünnepélyes mozdulatlanságban, mint akinek megálljt parancsoltak, szoborként várakozott a szekérkaraván az út kanyarulatától eltakarva. A menetoszlopból kiválva úgy hat vagy hét lovas katona mutatkozott csupán az úton, senki más. Feszesen, egyenes derékkal ülték meg a lovukat, s Planettára szegezték a tekintetüket. S noha alig-alig hihető, az iménti jelenetből semmi sem kerülte el a figyelmüket, sikerült elcsípniük a látványt: a halott rablók árnyalakjait, a tiszteletadást és a vágtát, valamennyien tanúi voltak. Bizonyos szeptemberi napokon, viharfellegek alatt ismeretlen szó a lehetetlen.
Amikor az immár egymagában álldogáló Planetta visszafordult, a lovas alakulat parancsnoka észrevette, hogy amott egy szempár őt figyeli. Ezért hát ünnepélyesen ő is kiegyenesítette a derekát, s feszesen tisztelegni kezdett, szakasztott úgy, ahogyan az katona s katona között szokás.
Válaszul erre Planetta ugyancsak a kalapja szegélyéhez csapta a tenyerét valami roppant bizalmas, cinkos mozdulattal, s kis mosolyka futotta át az arcát. Azután hanyagul vállat vont megint, ezúttal másodízben már a nap folyamán. Majd vidáman megpördült a bal sarka körül, s hátat fordítva a lovasoknak, zsebre vágott kézzel, fütyörészve, igenis uram, parancsára uram, katonaindulókat fütyörészve távozott. Arrafelé vezetgette a lovát, amerre a társai az imént a ködbe vesztek, a szellemvilág követei, a halott rablók birodalma felé, amely, noha ismeretlen volt előtte még, szívében már úgy derenghetett, mely egészen bizonyos, jobb lesz, mint ez itt.
A lovasok egy-két szemvillanásnyi ideig szemükkel követni tudták még a sziluettjét, mely kisvártatva hirtelen gyors ütemben zsugorodni kezdett, s pillantásról pillantásra kisebbnek és áttetszőbbnek mutatkozott; könnyed, szapora léptei maguk mögött hagyták megfáradt, öreges körvonalait, alakja hetyke, magabiztos tartást kezdett ölteni, járása rátarti, büszke járássá lett megint, mely a húszas éveikbe lépő, igen–igen fiatal férfiak sajátja csak, amikor diadalittas boldogság hatja át a lelkük.
*
Fordította: Takács Krisztina
*Füsthegy
**a húsz lírás pénzdarab népies neve
*
Takács Krisztina a 2026-os Cédrus-pályázat közlésre választott műfordítója
