*
Nagykároly, 1846. október 21.
Én, megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit; de én nem merek bízni magamba, hogy azt érezni fogom később is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerkedésünk tán oly színben fog egymásnak mutatni, mely nem lesz arra való, hogy szerelmünket megerősítse. És, ha éppen való az, amit egy író mond, hogy: nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás. Ez engem elrémít, mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett! Azért nem kötöm még most le magam, nem ígérek semmit, csak azt mondom, hogyha eljő ön tavasszal s mindketten úgy érezzük, magunk iránti kötelességnek tartom egymásban keresni fel jövendőnk boldogságának alapját, de nemcsak azon boldogságét, mely tán addig, míg a szerelem első mámora tart, hanem egy egész élet boldogságát.
Óh, ha ön oly szenvedélyes nem volna. Mindig féltem az ily szenvedély lángjaitól, mely éppen heves lobogása által, nemcsak mindent, ami a közelébe jön, hanem csakhamar önmagát is felemészti. S ha e tűz, melyre egy egész, tán hosszú élet boldogságát bíznám, melynek szüntelen hevétől függne ez, egyszerre kialudnék, miután lelkem elégeté, nem hagyva egyebet emlékénél, ami feldúlt keblem nyugalmát egészen szétzavarná!…
Óh, szép az ily vég regényekben? De kinek érző szíve van, ezt kerülni fogja a valóságban, mert érzi, hogy ez őrültté tenné.
(Napló-levél)
*
1824-ben fejezte be tanulmányait a keszthelyi Georgikonban egy tehetséges fiatalember, aki sikeres szigorlatai után Festetics László gróf keszthelyi uradalmában kapott állást, először gazdasági tisztjelöltként, majd uradalmi tiszttartónak nevezték ki. Szendrey Ignácnak hívták. Fennmaradt egy, az 1820-as években latin nyelven írott 219 lapból álló tanulmánya: Oeconomia rulalis (Mezőgazdaságtan) címmel. (Országos Széchenyi Könyvtár). Céltudatos és kemény munkával felemelkedett embert ismerhetünk meg személyében.
Gazdasági szakemberként később rendszeresen publikált a Magyar Gazda szaklapban. 1828 február 18-án házasságot kötött az örmény-horvát származású polgárleánnyal, Gálovics Annával. Még ez év december 29-én az újmajori gazdatiszti lakban megszületett leányuk, Szendrey Júlia. Ez a major a több ezer hold kiterjedésű, gyönyörű Festetics birtokon épült, Keszthelytől délnyugati irányban.
Egyszerű cserépzsindelyes fehérre meszelt épület volt. A szülőházon ma két emléktábla található.
Az elsőt 1923-ban, Petőfi születésének századik évfordulóján avatták föl:
Ebben a házban született
1828. deczember 29-én
SZENDREY JÚLIA
emléke örökké él halhatatlan férje
PETŐFI SÁNDOR költészetében.
„…egy személyben Te vagy mindenem nekem:
Lányom, anyám, hugom, szeretőm, hitvesem.”
2014-ben egy újabb emléktáblát kapott a szülőház.
„Itt született 1828-ban Szendrei Júlia,
’Magyarország legregényesebb asszonya’
Petőfi örök múzsája, költő, író,
Andersen meséinek első magyar fordítója
De kijutott nekem
Ezen a világon,
Csak már vége lenne,
Egyre azt kívánom.
Mit annak az élet,
Kinek nincs jövője,
Kinek a jelen csak
A múlt szemfedője.”
Az emléktáblán idézett két versszak Szendrey Júlia 1856-ban írt De kijutott nekem… c. verséből való.
A két táblát szemlélve a nemzeti emlékezet fejlődéstörténetét konstatálhatjuk, amihez természetesen Júlia kéziratainak felbukkanására volt szükség. Csodálatos és felemelő egyben, hogy – hatvan év távolából – saját szavaival utasíthatja el az őt ért vádakat, s önmaga által válhat önmagává: „független alkotó emberré.”
A Szendrey házaspárnak Júlián kívül még két gyermeke született: Gyula és Mária, aki Gyulai Pál felesége lett.
A gyermek Júlia rendkívül élénk, ugyanakkor szemlélődő természetű kislány volt. Mivel anyja gyakran betegeskedett, apja pedig a birtok irányításával volt elfoglalva, a kislány sokat barangolt a természetben, amely iránt rajongása egész életében megmaradt. 1840-től Szendrey Ignác a Szatmár megye egyik legnagyobb birtokosának számító Károlyi Lajos erdődi uradalmába szegődött inspektornak, a család új lakhelye a Nagykároly közelében fekvő erdődi vár lett.
Szendrey nem sajnálta a pénzt Júlia taníttatására, a társadalmi felemelkedés zálogát látta abban, hogy leányából valódi „úrihölgyet” faragjon.
Júlia felvilágosult szellemű magánintézetekben tanult és nevelkedett, ahol lehetőség nyílt lelkivilágának, érdeklődésének, érzéseinek kibontakozására. Számolni, írni-olvasni, rajzolni, festeni tanították őket, valamint francia, német nyelvre, zenére, táncra. Rajongott az irodalomért, legkedveltebb írói: Charles Dickens és George Sand volt, utóbbi szinte példaképévé vált. A költők közül Heine és Béranger került legközelebb szívéhez.
Jól zongorázott, táncolt, könnyen tanulta az idegen nyelveket. 1838-1840-ig Mezőberényben tanult Festetics Vincéné Wenckheim Franciska leánynevelő intézetében, majd az egyre híresebbé váló Tanzer Lilla vezette pesti nevelőintézetben folytatta 1844-ig a tanulmányait. Csapó Mária, Csapó Etelke nővére, aki később Wachott Sándor felesége lett, szintén itt tanult, s úgy emlékezett vissza Júliára, hogy „a legkiválóbb tanulók közé tartozék – de ő a legkitűnőbb akart lenni.”
Itt ismerte meg legjobb leánykori barátnőjét, Térey (Flekl) Máriát. 1844-46-ig ismét Mezőberény következett. Próbálkozni kezdett az írással, naplót vezetett. Az intézetekből rendszeresen írt szüleinek, biztosítva őket engedelmességéről és szorgalmáról. Több estben nem is magyarul, hanem német nyelven. Levelei értékes életmódtörténeti források, amelyek szülő-gyermek viszonyra és a korabeli normákra vonatkozóan is árulkodnak.
Kikerülvén a nevelőintézetből, megadatott számára az, amiben ott nem volt része. Társaságba járt, szórakozhatott, alkalma nyílt új emberek megismerésére, édesanyja oldalán pedig a háztartás titkaiba, örömeibe láthatott bele. Júliát azonban a mulatozás nem tudta tartósan lekötni, de a házi teendőkhöz sem vonzódott. Szülei aggódva figyelték lányukat, de nem szabtak korlátot hajlamai, lelkének megnyilatkozásai elé. Tűnődtek ugyan a hosszabb, rövidebb ideig tartó zárkózottságán, majd féktelen élénkségén, szenvedélyességén, s az őt körülrajongó fiatalemberek udvarlásait elutasító, rideg bánásmódján, ábrándozó természetén, a jellemében megmutatkozó ellentéteken. Talán apja volt az, akinek jobban feltűnt ez az átlagostól elütő lelkivilág. De úgy vélte magában, ha leánya találna egy nyugodt lelkű, békés természetű, munkájának élő férfiút férjéül – az csillapítóan hatna leánya lelkére.
A társasági életbe való bekapcsolódást a Térey Marival ápolt barátság tette lehetővé. Ugyanis a Térey család Nagykárolyban élt, így a gyakori látogatások alkalmával együtt tudtak részt venni a nagykárolyi bálokon. Így történt ez 1846 szeptember 8-án is, amikor megyebált rendeztek a városban. (A megyebálok a XIX. században kiváló alkalmat teremtettek a szórakozási lehetőség mellett az informális politizálásra, a reformkori eszmecserékre és a kapcsolatépítésre is. A báli bevételt általában jótékony célokra, vármegyei intézmények: kórházak, árvaházak támogatására vagy kulturális alapok gyarapítására fordították.) A megyeházán vagy a városi Vigadóban tartották a mulatságokat.
Lauka Gusztáv, aki Pestre kerülése előtt maga is élt Erdődön – apja a Károlyi grófoknál volt uradalmi főmérnök –, ilyennek látta a báli helyiséget: „A nagykárolyi táncteremnél, ahol Petőfi és Júlia először találkoztak, egyszerűbb nyilvános tánctermet képzelni is alig lehet. Szappannal kifényesített padozat, organtin függönyök, nyolc darab nagy tükör, Egy nagyobb és két kisebb viaszgyertyás csillár, a fal körül cirkásszal bevont ülőpadok: ennyiből állott a táncterem berendezése és ékítménye.
Azért e terem zsúfolva volt a mezőváros és megye legkiválóbbjaival. Ha a mai szépirodalmi divatlapok szokásait utánozni kedvünk volna, elmondhatnók, hogy Mari és Júlia voltak ezen bál királynői. (…) Először látni együtt Petőfit és Júliát, úgy, ahogy e táncvigalomban jelentkeztek, és mit se hallani társalgásukból, annyit tett, mint arra esküdni meg, hogy amint e bálnak és találkozásnak vége lesz, e két szív részéről való érdekeltség se fog többé nyilatkozni. (…)
Mindannyian csalatkoztak. A néhány negyedóra, amely alatt együtt társalogtak, tökéletesen elég volt arra, hogy e két szív egymást megértse, és a jövő eshetőségeire nézve szövetkezzék.”
Már találkozásuk után két-három nappal megírta Petőfi a Júliához című versét.
„…/Én szeretlek, és szerelmem, / E végtelen áradat, / Mint a földet az özönvíz, / Eltemette múltamat. // Nem tudom: mi voltam eddig, /Ámde azt sem: mi leszek; /Tőled függ, hogy sötét árnyék /Vagy fényes sugár legyek. /”
Petőfi a megyebál után, szeptember közepén meglátogatta a Szendrey családot, ahol Júlia apja kimért hűvösséggel fogadta a költőt. Júlia, hogy apja gyanúját elaltassa, és hogy Petőfit is próbára tegye: szintén hűvös maradt a látogatás alatt. Petőfi úgy távozott Erdődről, hogy azt hitte: Júlia egy gazdag, gőgös kisasszony, aki játszadozott az érzéseivel. A Pestre vezető úton egyszerre volt dühös, sérült és reményvesztett. Megpróbált fejest ugrani a pesti társasági életbe és a politikai szerveződésbe. (Ekkor alakult meg a Tízek Társasága). Miközben Petőfi Pesten dühöngött, és próbálta felejteni Júliát, Erdődön Júlia is vívta a saját belső harcát. Ahogy telt az idő, kénytelen volt belátni, hogy az érzései Petőfi iránt nem múlnak, sőt a költő távolléte csak fokozta azt. A várakozás, a bizonytalanság ősze következett el számukra…
Térey Marinak már szeptember 22-én ezt írta: „… Az a Petőfi gonosz egy fiú: oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a bal oldalára, különben annak úgyis tüzes lakosa fellázad ellene, és azt a száraz, hosszú, ily eseteknél tehetetlen házőrt úgy kiveti onnan, hogy idő kell hozzá, míg ismét részt vehet az uralkodásban. Ezt nekem előbb senki sem mondta, tehát úgy egy kicsit majd elkéstem a vigyázással. (Most veszem észre, hogy még nem mondtam meg, hogy a házőr alatt az észt értem.) …
Igazán, ha nem ösmerném magam jobban, azt hinném, hogy sze…s vagyok! de így avval vigasztalom magam, hogy majd elmúlik.
De mégis borzadok tőle, ha elgondolom, hogy a lehetőség határain túl nincs, hogy komoly tartós érzelem váljék belőle – jaj, költő!”
A közéjük telepedett hallgatás, megpróbáltatás áttörését Júlia október 21-ei levele jelentette.
Majd november 20-án Petőfi megírta a Reszket a bokor, mert… című költeményét, a magyar szerelmi líra egyik legismertebbikét. A vers híres zárósorai a remény lehetőségét hordozzák, ugyanakkor megbújik benne egy komoly szakítás szándéka is. „/ Hogyha már nem szeretsz, /Az isten áldjon meg, /De ha még szeretsz, úgy/ Ezerszer áldjon meg! /”
Az Életképek 1847 januári számában jelent meg nyomtatásban. A nyilvános publikálás egyszerre lehetett taktikázás és a költői büszkeség megnyilvánulása. A türelmét vesztett, sérült költő utolsó kísérletet tett, hogy döntésre kényszerítse az apja szigorában élő Júliát. A vers eljuttatása és a válasz megküldése közvetítők segítségével történt. Elsősorban Térey Mari és Sass Károly működtek közre leveleik eljuttatásában. Így jutott vissza a költőhöz a híres „Ezerszer – Júlia”
Petőfi e választ határozott elköteleződésnek vélte, így hivatalosan is megkérte Júlia kezét. Ám Szendrey gőgösen és sértegetve kiutasította őt az erdődi uradalomból, mint vagyontalan, bizonytalan egzisztenciájú komédiást. Ez a nyílt ütközet vezetett oda, hogy 1847 májusára teljesen egyértelművé vált: apai áldásra és egyezségre nincs remény. Júliának választania kellett az apja biztonságos, gazdag világa és a Petőfi melletti bizonytalan, de szabad élet között. Igen kemény, társadalmi és lélektani feszültségekkel teli küzdelem következett, melyet a vadregényes életű Teleki Sándor gróf – ki már nem nézhette tovább a fiatalok vergődését tétlenül – oldott meg.
Helyszínt biztosított, szervezett, közvetített. Nagykárolyi házában tette lehetővé Petőfi és Júlia személyes találkozását. Júlia, édesanyja és a beavatott rokonok kíséretében érkezett Nagykárolyba, hivatalosan rokonlátogatás és vásárlás ürügyén. Amikor Petőfi és Júlia hosszú idő után személyesen találkozott: rendkívül feszült volt közöttük a légkör. Hisz sebeket kellett begyógyítaniuk. Petőfi beismerte, hogy nem szerelemből, hanem a tehetetlen düh, a megsértett hiúság és a Júlia elvesztésétől való félelem váltotta ki Debrecenben Prielle Kornélia feleségül kérését. Júliának is tisztáznia kellett, hogy a szatmári társaság híresztelése; miszerint ő mással flörtölt volna: csak rosszindulatú pletyka volt; ő nem mondott le a költőről. A kezdeti hűvös és számonkérő beszélgetések gyorsan átfordultak a teljes egymásra találásba, mindketten megértették a másik kiszolgáltatottságát. A sorsdöntő fordulat május 25-e volt, mikor a titkos és bizonytalan udvarlásból végleges, felbonthatatlan elköteleződés lett. Megtörtént a hivatalos, de szűk körű eljegyzés, s Júlia a saját akaratából kitűzte az esküvői dátumot 1847 szeptember 8-ára, megismerkedésük első évfordulójára.
Bár a találkozókat Teleki Sándor házának védelmében, zárt ajtók mögött szervezték meg, a pletyka eljutott Erdődre. Szendrey e találkozó után vesztette el végleg a lélektani befolyását lánya felett. Amikor Júlia május végén visszatért Erdődre, már nem egy engedelmes leány, hanem egy férjhez menni készülő nő állt az apa előtt. Szendrey tomboló haraggal fogadta őket, úgy érezte, hogy saját felesége és a lánya a háta mögött szövetkeztek ellene. Azonnal elrendelte Júlia teljes izolációját. Megtiltotta, hogy elhagyja a házat, elvágta a postai érintkezést, és kitagadással, apai átokkal fenyegette mega lányát, ha hozzámegy Petőfihez. Rendkívül dühös lett a fiatal grófra is, akit azzal vádolt, hogy rangját és befolyását kihasználva beleavatkozott egy tiszteletreméltó család magánéletébe, és segített kijátszani az apai tekintélyt. Júlia már nem rettegéssel, hanem dacos hallgatással vette tudomásul apja dühét.
Petőfi már május 26-án boldogan újságolja Arany Jánosnak:
„[…] Engemet választott.
Ő szemefénye szüleinek, kik gyermekkora óta minden gondolatát, minden vágyát kitalálták és teljesíték, kik mindent adtak neki, csak rossz szót nem. Ott voltam másrészről én…ismeretlen jövevény, kit sárral mázolt be az előítélet, és nyilaival lövöldözött a rágalom, és nem értem rá, így szólni hozzája: én nem olyan vagyok, amilyennek látszom, amilyennek a világ látni akar! s ő mégis engemet választott. Oh, e leányban isten lakik, ki belát az ember kebelébe, ki látja a tenger iszapos fölszíne alatt mélyen a tiszta gyöngyöket. Áldott legyen az ő neve, amily áldott vagyok én őáltala!
Szeptemberben házasodom, barátom, házasodom.”
Így is történt. Szeptember 8-án az erdődi vár kápolnájában kora reggel és szűk családi körben került sor. A menyasszonyt egyedül édesanyja és a húga kísérte, a vőlegényt pedig erdődi barátai: Sass Károly és a Lauka testvérek. (A tanúként fölkért Jókai és Tompa nem érkeztek meg). Júlia fehér selyemruhát viselt, keblén tearózsával, fején menyasszonyi fátyollal és mirtusz-koszorúval. Petőfin fekete moire-atilla volt.
Egy hét múlva már Koltóról tájékoztatja barátját, Arany Jánost: „[…] Amint az esküvői hókuszpókusznak vége lett, rögtön kocsira ültünk, s vágtattunk ide Koltóra. […] Utazásunk idáig rossz időben történt, de nézi is az ember házassága első napján, hogy milyen az idő? Egy kis kalandunk is volt az útban… Nagybányán túl, Misztótfaluban eltört egy kerekünk. Feleségem csak mosolyogta a bajt, de én dühösen dühödtem, s félrementem, hogy feleségem ne halljon, és ott kedvem és rangom szerint kikáromkodtam magamat. Egyéb következése nem lett a dolognak, csak az itteni késedelem miatt másnap érhettünk Koltóra. Az éjet Nagybányán töltöttük a fogadóban…házasságom első éjét a fogadóban! nem hiába vagyok a csárdák költője.”
A Koltón töltött közel két hónap nemcsak a mézesheteket jelentette, hanem mind kettejük számára a teljes lélektani újjászületést. A koltói kastélynak híres kőasztalánál született meg a magyar szerelmi líra talán csúcsteljesítménye: a Szeptember végén, mely a múlékonyság és a halál-határon is túllépő szerelem szintézise. (Júlia nemcsak ihletője, hanem első olvasója és kritikusa volt ezeknek a verseknek.) Az itt íródott költemények a „megérkezett” ember mély, csendes boldogsága és a természetbe simuló harmónia darabjai, de megjelenik a jövendő kor, a szabadság, melyért oly sokan adták már életüket, s mi haszna van? Filozofálgat a költő az emberről, dicsőségről, országról, nemzetről, hazaszeretetről.
Júlia naplóbejegyzései, feljegyzései izgalmas belső fejlődésről tanúskodnak. A beteljesült szerelem, a boldogság, a férje iránti mély rajongása fedezhető fel. D e megjelenik az a sejtelem is, hogy e boldogság nem tarthat örökké. Írásaiban ott bujkál egyfajta elégikus hangvétel is.
Az Arany Jánoséknál tett látogatásuk során írja Petőfi Szalontán: „Tudom a feledés, mint az éhes kánya / A megölt madárral, elröpül nevemmel / Tudom, hogy siket a magyarok hazája / S mégis énekelek, mert énekelnem kell./ El fogják feledni nevem s bár felednék. / Hamar! úgy szeretném túlélni híremet, /Akkor aztán ismét a magamé lennék, /Rózsáim volnának a borostyán helyett! /”
1847. november 4-én érkezett meg a házaspár első közös otthonukba, a Dohány utcai (Schiller-féle) ház első emeletén lévő három szobás lakásba, melynek intézésével a nyár folyamán jó barátját, Egressy Gábort bízta meg. A magas lakbér miatt a lakás egyik szobáját Jókai Mórnak adják ki. A középső helyiséget közösen használják ebédlő, illetve szalon gyanánt. Az ebédet közösen hozatják a vendéglőből, esténként együtt teáznak, beszélgetnek vagy az éppen akkor elkészült műveiket olvassák föl egymásnak. (Jókai nem találta olyan szépnek Júliát, mint amilyennek Petőfi a verseiben megörökítette, de elismerte, hogy mintaértékű volt az együttélésük).
Júlia szakított a korabeli, pesti arisztokrata szalonok merev etikettjével, rövidre vágott hajával, olykor férfias öltözékével és szivarozásával sokkolta a konzervatív közvéleményt, miközben a Dohány utcai otthonukban szellemi egyenrangúságot teremtett a férfiakkal. Nem elszigetelte Petőfit a barátaitól, hanem szerves részévé vált a pesti radikális fiatalok (a későbbi márciusi ifjak) szellemi körének. A Schiller-ház közel lévén az 1848 március 15-e minden fontos pesti színhelyéhez – kulcsfontosságú lett. Itt írta meg a költő a Nemzeti dalt, s e nap reggelén itt gyűlnek össze pontosítani, érthetőbbé tenni a 12 pont szövegét. Júlia sem passzív résztvevője volt a történelmi pillanatoknak, maga varrta és tűzte Sándor mellére a piros-fehér-zöld kokárdát, mely a forradalom jelképévé vált. Végtelen büszkeséggel írta naplójába: „E napot a magyar nép nemzeti istenének oltára előtt örök gyertya gyanánt tűzte ki.”
1848. augusztus végén felgyorsultak a politikai események. Szeptember 11-én Jellasics csapatai élén megindul Magyarország ellen. Petőfi is katonának áll. Feleségét apósáékhoz viszi Erdődre. November 30-án Júlia a családjával Debrecenbe költözik., itt születik meg december 15-én kisfiuk, Zoltán. Petőfi szabadságot kér, hogy láthassa gyermekét és feleségét…Itt írja meg a Fiam születésére c. versét:
„Ide, ide fiamat kezembe,
Hadd szorítsam a szívemhez őt!
Mintha volnék újonnan teremtve,
Hogy éltemnek ifjú lombja nőtt!
……………………………………
Úgy-e, úgy-e, kisfiam, ha majdan
Én a sorbul kiöregedtem,
Iparkodni fogsz túltenni rajtam,
Vagy betöltöd legalább helyem?
1849. január 13-án a Bemhez való vezénylését kéri Kossuthtól, melyet meg is kap. Februárban azt írja Aranynak: „Bem adjutánsává tett.” Egészségi állapota megromlik, Bem arra kéri levélben Kossuthot, hogy Petőfi egy ideig Pesten maradhasson gyógyíttatni magát. Május 9-én tér vissza Pestre. (Apja ekkor már halott, tífusz vitte el, anyja is súlyos beteg, nemsokára meg is hal). Petőfiék utolsó lakása a Marczibányi-házban volt, ahol Egressyék is laktak. Ifjú szülőként gyakran élik meg a gyermeknevelés első nehézségeit. Előfordult – írja Egressy Gábor Ákos fia visszaemlékezésében – hogy egyik alkalommal Júlia kétségbeesetten szalajtotta férjét Egressynéhez, hogy jöjjön már át, mert akármit csinál a kis Zoltánnal, ő csak egyre hangosabban, elviselhetetlenebbül sír… Kiderült, hogy mindenre gondoltak a szülők, csak arra nem, hogy a gyermek éhes!
Petőfi szeretne hivatásának és családjának élni, de a körülmények ezt nem teszik lehetővé. A császári és a cári csapatok koncentrált támadása megsemmisíti a tervet. Kossuth bejelenti, hogy a kormány a haza érdekében Szegedre költözik. A front közeledtével egyetlen kérdés marad: merre tovább? A házaspár Egressyékkel beszélget erről hosszasan. Futni kellett mindenkinek, akinek valami vesztenivalója volt. Nekik is volt! Mindegyikük neve benne szerepelt abban a fekete könyvben, amit Bécsből küldtek a magyarországi osztrák hadvezetőségnek. Petőfi neve mellett komor, fekete kereszt jelezte az akasztófa ígéretét. A színész hátrahagyva családját Szegedre indul, ahol a honvédség összpontosítani kívánta csapatait. Petőfi a családjával Mezőberénybe utazik a rokon Petrics családhoz. Innen írja utolsó levelét Arany Jánosnak 1849 július 11-én: „…kaptam magamat, felszedtem sátorfámat, másnap családommal együtt ide, e békési magányba bujdokoltam.” Nehezen múltak a napok, Petőfi tele volt nyugtalansággal, amin még Júlia asszonyi finomsága, figyelmessége sem igen tudott enyhíteni. (Itt írta a Szörnyű idő c. versét).
Sétái közben találkozott hírhozókkal, rongyosan vándorló sebesült honvédekkel. Erdély felől jött még mindig olyan hír, hogy Bem diadalmasan harcol. Egyre többször megfordult a fejében, hogy mégis csak Erdélybe kellene menni, ott a legbiztosabb a világ. Rendelkezett írásai felől; tárcáját, kéziratait Orlaynál hagyta, majd felpakoltak a kocsira, elbúcsúztak és elindultak Tordára. Útközben megkérte az ugrai papot, hogy írjon Szalontára a nótáriusnak, hogy köszönti Petőfi, aki Erdélybe megy. Hosszú kocsizás után érkeztek meg Miklós Miklós református lelkész parókiájára, akit a tavaszi hadjárat során ismert meg a költő. Kézen fogta Júliát, s bemutatta: „– Itt van a feleségem… Szeressétek úgy, mint engem szerettek… És itt a fiam, de ne költsétek fel, mert épp a királyságáról álmodik…” A pap és felesége oltalmába ajánlotta őket, mert neki tovább kel mennie Bemhez. Júlia kénytelen megérteni, hogy férje nem marad mellette… Miután elindult Petőfivel a kocsi; egy ideig csak bénultan állt, majd halálos sikoltásban tört ki belőle a fájdalom. Férje utolsó levelét július 30-án kapta meg, 29-én írta a költő Marosvásárhelyről. Beszámol röviden a történtekről, a Bemmel való találkozásáról is. A levél végén érdeklődik a kis Zoltán felől is. „…Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor, imádó férjed: Sándor.”
Augusztusban kósza hírek érkeztek arról, hogy a segesvári csata elveszett, és talán Petőfi is… Júliát gyötörte a bizonytalanság, s az idegőrlő várakozás. Naplójának tanúsága szerint rettenetes lelki terhet rótt rá férjének eltűnése, s a félelem, hogy egyedül marad kis gyermekével: „Nem gondolok most már az élettel annyit se, mint mennyit hajdani jó napjaimban ruhámon egy szalagcsokor állásával gondoltam. Ki van rám mondva az ítélet, s nem állhatok többé ellent. örök boldogtalanságra vagyok kárhoztatva és meg kell törnöm sorsom vashatalma alatt – írta november 10-én. Ugyanezen napon így folytatta: „El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött, s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak…”
Elhatározta, hogy maga ered eltűnt férje nyomába, felkeresi a segesvári csatateret. Útját szinte mindenki reménytelennek tartotta. Féltették a támadásoktól, az osztrák tisztek kellemetlenkedéseitől, s egyéb veszélyektől. Júlia azonban megszerezte az engedélyt a kutatáshoz, majd férfiruhában, szánon utazva eljutott Segesvárra, ahol találkozott egy takácsmesterrel, aki azt állította: amint még az életben lévő Petőfit tömegsírba temetik. Júlia sokkot kapott, heteken át szinte tébolyodottan bolyongott a hóborította mezőn a tömegsírok között azon tűnődve, melyikben lehet a férje. De nem tudta elfogadni igazságként, hogy meghalt. Így köszöntött rá az 1850-es esztendő.
A zaklatott időszak után először apjánál próbált megpihenni, de tőle – mivel mindvégig ellenezte házasságát Petőfivel – kevés megértést remélhetett gyászában. Március elején váratlanul meghalt Júlia testvéröccse, Gyula. Apját teljesen összetörte a haláleset, áthelyezését kérte a mágocsi uradalomba, menekülni akart azoktól a szomorú emlékektől, melyek az erdődi várhoz fűződtek. Előző évben ott halt meg a felesége is.
Júlia pedig azt gondolta, hogy Törökországba utazik Bemhez, aki majd meg tudja mondani, hogy mi történt Sándorral. Ehhez azonban Pestre kellett utaznia útlevért.
Április 24-én érkezett Pestre, ahol előbb szállodában, majd Garay Jánoséknál lakott. Innen írta
levelét Lauka Gusztávnak mély gyászáról és fájdalmáról: „…Jaj annak, aki csak egyszer szeret! ez az átok, ez a kárhozat!… Ha eljön, az irgalom istenére kérem, hozza el azt a mérget, mit nekem igért… mert különben örökké kisérteni fogom fehér lelkemmel és piros arcommal!”
Lauka Gusztávnak persze esze ágában sem volt mérget vinni Júliának, és Garayék is próbálták benne tartana lelket: szinte minden este nagy társaság gyűlt össze náluk. Bemutatták a kissé púpos egyetemi tanárnak, Horvát Árpádnak, és megismerkedett az író Gyulai Pállal is, akire mély benyomást gyakorolt a fiatal özvegy.
Szendrey Júlia mindeközben befolyásos embereknél kilincselt, hogy útlevelet szerezzen Törökországba. Haynau azonban nem hagyhatta jóvá, hogy Petőfi felesége útlevelet kapjon. Ekkor – állítólag Horvát Árpád tanácsára – Haynau bizalmasához, Franz Liechtenstein osztrák császári tiszthez fordult segítségért. A férfi fejében nem egészen a segítségnyújtás járt, amikor meglátta sz asszonyt. Választás elé állította: vagy a szeretője lesz és követi Bécsbe, vagy tönkreteszi jó hírnevét és kiutasítja az országból. De Júlia hírnevét már az is kikezdte, hogy egyedül, kíséret nélkül látogatta meg a katonatisztet… A lejárt erdélyi útlevél miatt el kellett hagynia a várost, és ő minden eshetőségre gondolva végrendelkezett. A végrendeletet Horvát Árpádnak kívánta átadni, aki felajánlotta, hogy feleségül veszi a kétségbeesett özvegyet, s Júlia élt a lehetőséggel. S hogy miért választotta ez a szép, fiatal, művelt nő magának Horvátot férjül? Aligha a szerelem miatt. Később azt mondta Vachottnénak, egykori intézeti barátnőjének az akkori lelkiállapotáról: menhely vagy öngyilkosság között kellett választania. Sürgősen meg kellett kötniük a házasságot, hogy útját vágják minden hatósági kellemetlenkedésnek. A furcsa asszonykérés után Horvát elbúcsúzott Júliától, s a lipótvárosi káplánhoz ment, aki jó ismerőse volt. A tanár őszintén feltárta előtte a helyzetet, és támogatását kérte Szántófy plébánosnál, aki indokoltnak látta a titoktartást, a sietséget is. Megadta a kihirdetés alóli felmentést, csak egy nyilatkozatot kért Petőfinétől a férje halotti nyilvántartásához. Júlia nyilatkozata így kezdődött: „Az egyház kívánságára, részérőli terhelő felelősség elhárítása végett kijelentem, hogy legszorgalmasabb fürkészéseim és bizonyságot adó adataim tökéletesen meggyőzének afelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett…” (Pest, július 21.1850.) A bejegyzés szerint a házasságot kötött felek: Horvát Árpád és Szendrey Júlia – hajadon. (A pap remélte, hogyha idegen betekint az anyakönyvbe, Szendrey Júlia nevét nem találja olyan feltűnőnek, mintha ott Petőfi Sándor özvegye szerepelne). A korabeli sajtó némi gúnnyal tudósított az esküvő tényéről. A Hölgyfutár így közölte a hírt: „Petőfi S. hitvese e napokban másodszor férjhez ment, Horvát Árpádhoz, s e szerint már most bizonyosnak tarthatjuk, hogy letűnt gyászos napjaink folytán jobblétre költözött derék költőnk.”
Szendrey furcsállotta a házasságot, de veje néhány napos mágocsi tartózkodása alatt arról győződött meg, hogy jóérzésű, hazafias ember.
Garay egyszer megkérdezte tőlük, mit tennének, ha Sándor megkerülne? Júlia az urára nézett, s nyugodtan mondta: „Mit tennénk? Sándorom megértve engem, Árpádnak megköszönné, hogy nem hagyott elveszni, mellém állt, amikor már csak a halálban hittem. A törvény elválasztana bennünket és én visszatérhetnék Petőfihez…Ugye Árpád?” Horvát elgondolkodva maga elé meredt: „Júlia, őszinte vagyok… Nagy csapás volna reám…Nem érdemelném meg a sorsomtól. De ha téged boldoggá tenne ez a változás…”
1851. szeptember 6-án született meg első gyermekük, Attila.
Haynau uralma után a nép iránti kímélet enyhült. De csak átmenetileg. 1852-ben már a rendőrközegek úgyszólván házról-házra jártak, tudakozódtak a lakók megbízhatósága, viselt dolgai után. Egyik nap, amikor Horvát épp nem volt otthon, házkutatási paranccsal jelentek meg náluk a rendőrök. Júlia abban a biztos tudatban, hogy hiába keresnek, nem találnak semmit. De találtak! Kossuth és Bem képét. (Petőfiére magyarázatul szolgált, hogy az asszony férje volt, emlék…) Július 21-én hivatalos írást kapott, másnapra beidézték, és tilalmas képek őrzéséért egynapi fogságra ítélték. Aztán nyomozást indítottak arra vonatkozóan, hogy szabályos volt-e Petőfi felesége és Horvát Árpád házasságkötése. Először az eskető plébánosnak kellett beszámolnia arról, hogy milyen alapon tekintette halottnak Júlia első férjét. Majd az esztergomi érseket arra kérték: indítson vizsgálatot a házasság körülményei iránt, s ha azt tapasztalná, hogy a plébános helytelenül járt el, gondoskodjék annak megfeddéséről, s a házasságot nyilvánítsa semmisnek.
1855. július 18-án megszületett Árpád nevű kisfiuk.
Júlia 1856-ban kénytelen volt nőgyógyászati problémájával orvoshoz fordulni, s ezt a nyarat már Balatonfüreden töltötte. Horvát meghallgatta Walla főorvos véleményét, majd vállvonogatva jelentette ki, hogy nem tetszik neki a dolognak ilyen fordulata. Júliának pedig kijelentette: „az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni.” Szörnyülködve hallgatta e léleksebző szavakat. Sokat sírt, érezte, hogy élete újabb tragikus fordulópontjához érkezett… Anyai kötelességének húrjai zendültek meg szívében. Élnie kellett gyermekeiért, akiket nagyon szeretett. Elővette íróasztala titkos fiókjából naplóját és verseit, melyeket már jó két esztendeje írogatott titokban. 1857 július 2-án ismét gyermekük született, kislány, aki a Viola nevet kapta. Mindössze pár napot élt…
A Tűnődések című naplójából tudjuk, hogy az anyaság és a hivatás összeegyeztetése számára sem volt egyszerű. „Minden pillanat, mit írói foglalkozással töltenék, tőlük lenne elvonva, pedig nem tartozom-e nekik szentelni szívem minden dobbanását, életem minden percét! S hogy merjem ezt megszegni, mikor nem tudom, hogy mint írónő, bírnék-e némi képességgel. „Mintegy visszajelzésként 1857. szeptember 27-én Vachot Imre Napkelet-jében megjelent a Három rózsabimbó című verse. Első része a legnagyobb fiúnak, Zoltánnak szól:
Először te rólad
Szerelmem virága,
Kihalt boldogságom
Egyetlen zöld ága.
Az eltépett múltnak
Élő bizonysága,
A lehullott csillag
Fennmaradt sugára.
A vers másik két részében Attiláról és Árpádról beszél az anya büszkeségével.
Novemberben megjelenik a lapban a húgához írott verse is, akit 1858 július 31-én oltárhoz vezetett Gyulai Pál.
1859 tavaszán Júlia ismét megjelenik Walla nőgyógyásznál áldott állapotban. A főorvos haragos, úgy véli az asszony pusztulásba viszi magát. Elmondja, hogy tartózkodnia kell minden izgalomtól, az urától is eltiltja. Amikor otthon Júlia elmondta férjének, mit parancsolt az orvos; Árpád elővette a pornográf felvételeket tartalmazó könyvét, hogy feleségének kedvet csináljon a szexualitáshoz. Júlia megborzadt a látványtól, kijelentette: egy percig se marad tovább a háznál, és viszi magával a gyerekeket is. Mire Horvát felcsattant; „csak úgy mehet, hogy előbb megfojtom Zoltánkáját.”
Júlia a húgának írta meg a történteket, s tanácsot kért Gyulaitól. Marika, miután megbeszélte férjével nővére helyzetét, arra kéri: most csak a jelenre, a saját egészségére és a baba születésére koncentráljon. Júlia sokat gyengélkedik, ágyban fekszik akkor is, midőn 1859 július 26-án arra kéri levelében húgát: ha nem éli túl a szülést; vegye magához a gyermeket, s keresztanyaként nevelje fel olyan szeretetben, miként a magáén kívül más gyermeket nem szerethet. Ha leány lesz, Ilona, ha fiú, Lehel lesz a neve. Nem sokkal a levél befejezése után megjelent nála édesapja, szokásos egészségi sétája során naponta meglátogatta.
Őt kérte meg Júlia, hogy adja postára a levelet, s közölte apjával, hogy halála esetén Marikára bízza a kis jövevényt. Szendrey leverten indult a posta felé, mikor futó lépeseket hallott a háta mögül. Júlia cselédje szaladt utána, és a bábához…Visszafordult, megvárta a fejleményeket, azután mikor minden szerencsésen lezajlott, megírta a jó hírt Marikának – a rábízott levél borítékján.
Ettől kezdve szobája ajtaja nem nyílt ki többé Horvát Árpád, a férj előtt, egyébként csak akkor, ha vendégek jöttek, mert meg kellett őrizni a külszínt és – a gyermekek előtt titkolni kellett a szakadékot, mely megnyílt a férj és feleség között.
Júlia az ötödik gyermek születése után tovább betegeskedett. Az orvosok tanácstalanok voltak. Zoltán fiával is egyre több probléma akadt. A fiú tíz éves koráig élt anyjával és nevelőapjával, ezt követően a pesti piarista gimnázium tanulója lett. Anyja és környezete hiába remélte, hogy akár édesapja nyomdokaiba lépjen; nehezen kezelhető gyerek lévén, nem volt sehol maradása. Miután kibukott a gimnáziumból, közölte, hogy gazda akar lenni. Petőfi Istvánhoz küldték Csákóra. Aztán mégis folytatni akarta tanulmányait, így került Szarvasra, ahonnan megszökött, színésznek állt. A nagybátyja visszavitte Csákóra, aztán Szegedre került a kegyesrendiekhez. Onnan is eltanácsolták. Ekkor Pestre hozták, felvételt nyert a IV. kerületi főgimnáziumba, ám hamarosan Debrecenbe szökött. Ott egy színtársulathoz került, akikkel járták az országot. Júlia két kisebb fiában s Ilonka leányában találta meg örömét, akik nagyon szerették édesanyjukat és büszkék voltak rá.
1866. szeptember 10-én kolerában hirtelen meghalt Marika húga, Gyulainé. Júlia összeomlani látta maga körül a világot, elvesztette egyetlen támaszát.
Mikor már Gyulai valamennyire túl jutott a felesége elvesztése fölött érzett fájdalmán; Júlia egy napon meglátogatta, és elsírta házasságának titkait. Gyulai este átment Szendrey Ignáchoz, hogy beszéljen vele a hallottakról. Kijelentette, hogy Júlia nem maradhat együtt azzal az emberrel. Órákon át tanácskoztak, azután Szendrey áthívatta magához Horvát Árpádot. A beszélgetésben egy darabig részt vett Gyulai is, azután ingerülten, haragosan távozott. Az apának beszélnie kellett a vővel…!
Pár nappal később azt kezdték beszélni a pesti társaságokban, hogy Szendrey Júlia betegsége olyan súlyosra fordult, kezelése olyan kíméletet, óvatosságot igényel, mely a jelenlegi lakásukban nem megoldható. Szendrey még a nyár folyamán elköltöztette lányát a Zerge utcába. A lakás meglehetősen tágas volt, két cselédet is fogadott lánya mellé az apa. Júlia magával vitte legkisebb gyermekét, Ilonkát.
Horvát a fiaival személyesen alig találkozott, füzetekbe való bejegyzésekre épült kapcsolatuk. Este, mikor apjuk hazaérkezett: a fiúk már aludtak, mikor reggel iskolába indultak: még az apa aludt. Anyjuk szeretetében csak akkor részesültek, ha meglátogatták őt. Rendszeresen tették.
1868-ban Júlia állapota egyre rosszabbodott, ereje fogyott. Rettenetes fájdalmak között töltötte életének utolsó hónapjait. Apja ápolónőt fogadott mellé, a kis Ilonkát pedig átvitték Gyulaiékhoz, hogy ne legyen tanúja édesanyja szörnyű kínlódásainak. Gyulainak eszébe jutott, hogy jó lenne Júlia mellé valami titkárféle, aki felolvas neki, leírja, amit diktálni szeretne, beszélget vele. Tóth Józsefre gondolt, aki nyíltszívű, igaz érzésű, öntudatos fiatalember, s főnemesi családoknál nevelősködött. Tóth elfogadta az ajánlatot, nagy tisztelője volt Petőfinek. Ő volt az első idegen, aki betekinthetett Júlia házasságának és különválásának titkaiba, miután kölcsönösen közel kerültek egymáshoz. Egyik napon azt mondta Tóthnak, hogy javaslatára elválik férjétől, s az ő felesége lesz, Zoltán fiának viselje gondját. Másnap papirost, tintát, tollat kért, s elkezdte írni utolsó levelét Szendrey Ignáchoz. A levél napokon át íródott keserves fájdalmak között panaszos haraggal és könyörgéssel. Augusztus végén fejezte be a levelet, de a postázására nem került sor; így az nem jutott el apjához.
Szeptember elsején derűt erőltetve magára, elküldte otthonról a cselédeket, az ápolónőnek is kimenőt adott. Egyedül maradva Tóth Józseffel, arra kérte őt, vegye elő a szekrény fiókjából a jegygyűrűjét, majd levelet diktált Horvát Árpád részére, s meghagyta, hogy a gyűrűvel együtt vigye majd el személyesen, halála után. Ez a végakarata. Aztán a leveles kazettáját kérte, megmutatta a Naplóját, melyben benne van minden szenvedése, s „annak” az embernek egész élete, felfogása emberekről, nőkről, szerelemről, házasságról. Mindezt Tóth Józsefre bízza. Használja fel, ha szükség lesz reá, vagy titkolja el, ha titkolni jónak látja. Másnap a fiatalember írást kért és kapott Júliától az adományozásról.
1868. szeptember 6-án este ért véget földi szenvedése. Kilencedikén délután öt órakor volt a temetése.
Három lap emlékezett meg haláláról. A Pesti Napló a Különfélék rovatában írta: „Horvát Árpádné szül. Szendrey Júlia, azelőtt Petőfi Sándorné f. hó 6-án esti 8 órakor hosszas szenvedés után jobb létre szenderült. A boldogult mint írónő is magára vonta a figyelmet, kitűnően fordítá Andersen meséit és számos lyrai költeménnyel s más apróbb dolgozattal gazdagítá szépirodalmi lapjainkat. Béke a sokat szenvedett hamvaira!”
1925-ben történt a csoda. Júlia álma valóra vált…
„A költészethez (1854)
– részlet –
Oh, költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vallá, –
Senki, miként én, úgy nem érezé.
Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét, kétes utain.”
*
*
FELHASZNÁLT IRODALOM
Adassék e levél… Hungária Kiadó, 1983
Ajkai Alinka – Szentes Éva: „Naponként árvább” Szendrey Júlia naplója. (Napló tükörben. Nők- naplók -vallomások) Editio Princeps, 2016
Bihari Mór: Petőfiné Szendrey Júlia költeményei költeményei és naplói, Kunossy, Szilágyi és Társa, 1909
Dávidházi Péter: A nemzeti dalnok. Petőfi kultuszának kezdetei, Akadémia Kiadó, Bp., 1992
Déri Gyula: Petőfi Zoltán, Kunossy-Szilágyi és Társa Kiadó, Bp., 1909
Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé.” Magyar írónők története két századforduló között, Kortárs Kiadó, 1996
Gyimesi Emese: Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában, Magánkiadás, 2019
Gyimesi Emese: Szendrey Júlia irodalmi pályafutása. Társadalomtörténeti kontextusok, Ráció, Bp., 2021
Hatvany Lajos: Feleségek felesége: Petőfi, mint vőlegény, Magvető Kiadó, Bp.,1983
Illyés Gyula: Petőfi Sándor, Moly Kiadó, Bp., 1936
Iványi István: Petőfi Zoltán életpályája, Szarvas, 1964
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete: kritikai életrajz, Osiris Kiadó, 2008
Kertész Erzsébet: Szendrey Júlia, Móra Kiadó, 2008
Margócsy István: Petőfi Sándor, Korona Kiadó, 1999
Mikes Lajos dr. és Dernői Kocsis László: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, Genius Kiadó, Bp., 1930
Raffay Andrea: Megérdemelve vagy ártatlanul. Szendrey Júlia összes költeménye elemző tanulmányokkal, Két Hollós Kiadó, 2020
Ratzky Rita: „Halhatatlan a lélek”: tanulmányok, cikkek, kritikák a 18-19. század magyar ieodalmáról, Napkút Kiadó, Bp., 2015
Ratzky Rita: Családi levelek. Szendrey Júlia élete, pályája és levelezése Szendrey Máriával, Szépmíves Kiadó, 2018
Régi magyar levelesláda, Pantheon Kiadó, 1923
Soós Tibor: Keményebb, mint a gyémánt: női nagyságok a magyar történelemben, Álomgyár, Bp., 2021
Szerelmeink, Liget Könyvek, 1994
Szerelmes levelek. Irodalmi levéltitkok, Officina’96 Kiadó, 2001
Új Magyar Irodalmi Lexikon, Akadémia Kiadó, 2000
