*Széplaki György: ŐK és ÉN. Történetek (Budapest 2024, Hungarovox Kiadó)
Az olvasó hamarosan rájön: életrajzot tart a kezében. Különös életrajzot… Vagy kortörténetet, vagy emlékidézést? Egyetlen életről szól vagy életek sokaságáról? És kik az ők, és ki az én? (Bocsánat: ŐK és ÉN.) A történetek pedig fűződnek – egymáshoz, egy családhoz, a korhoz. Még ha a családnak nem is íródik le a neve, és az író-emlékező ÉN-nek sem.
A család tagjai mind ismerik egymás nevét, minek azt leírni, fontosabb ennél, hogy egymáshoz miként viszonyulnak: nagymama, anya, kisfiú, testvér. A családon kívüliek pedig kor és külső alapján lesznek: öreg, fiatal, suhanc, és kövér vagy sovány, szőke vagy fekete, jó arcú vagy sötét pofájú. Tanár, gazda, mozdonyvezető vagy akár géppisztolyos „szoldát”.
Az élet-epizódok sora 1942-ben indul, amikor az író született, és mintegy nyolcvan esztendőn át, napjainkig gördülnek vagy villannak fel egy-egy jellegzetes pillanatra. A környezet, a munkaeszközök, a viseletek (csizmák, ruhaanyagok, kalapok), de még a lovas kocsi (vagy szamárfogat), az irigyelt mozdony vagy – jóval később! – a megcsodált televízió is. Az olvasó hamar rájön (ámuldozva!), a történetek hiteléhez ezek a tárgyak és helyzetek fontosabbak és pontosabbak, nem hiányoznak a nevek, a rangok, a bizonyítványok.
A történetek kezdetén az író még nem érti és nem ismeri maga körül a világot, nem is emlékezhet az induló élet jeleneteire. Mesélik neki a botladozó környezetet (1942-43-ban), ő megjegyzi és elfelejti, nem érti, de megsejti. Bontakozik a tudati világ, a tapasztalatok. Az édesapa (jaj, ő a szovjet fronton van, ha igaz!), róla ekkor még kevés szó esik. Az ország riad és szorong, menekül, és menekítik őket: a magyar falu összetartó ereje vagy a honvédség illetékesei. A szovjet támadás eléri, megtizedeli őket – testben és lélekben. Az elveszített háború, a szétrombolt ország a gyermek első riadalmas látvány-együttese (már mégsem élménye!). A nóta refrénje (amelyet már a gyerek is megtanul, sőt talán megért) így sóhajt fel: „… eljutunk-e haza még?”. A menekülés testi és lelki kínai között hangzik el a mondat: „Hétköznapi tárgyaik közé is betört a háború”. Az átélés, az emlék bevésődik a nemzedék életébe (akárhány esztendős is a gyermek), és valójában riasztóan igaz a megállapítás: A múlt máig él! Ez a múlt épül fel a napi eseményekből, a benne élők gondolataiból, érzéseiből, véleményéből, az életrajz sajátos, egyedi formája alakul ki évtizedek során…
Az édesapát a nyiladozó értelmű gyermek szabadult, sebesült hadifogolyként ismeri meg, a család együtt folytatja (vagy kezdi újra?) az életet. Az életrajzi történetegyüttes egy negyede e három-négy év alatt kínál tapasztalatot (talán mégsem élményt!) a család idősebb és ifjabb tagjainak. Bizakodó mondat a Vigasztaló c. fejezetben: „Most valameddig, remélhetőleg sokáig, béke lesz”.
Hát ki tudja…? Egy elhagyott, falusi iskolában öt család marad együtt, a gyerek(ek) számára a természet sokszínűsége és vonzása jelent igazi élményt. A világ korábbi rendje megújul…, bár az új államforma (köztársaság, néphatalom) nem sokat mond a gyereknek, és nem sok jóval kecsegteti a felnőttet. De a ház, a lakás már a benne élők kedve szerint formálódik, a víz, a tűzhely, a szoba berendezése hasonlóképpen. És az állatok: a lovak, a csacsi. Mintha kenyérből is több volna…
Hanem a gőzmozdony, az valami csoda, a cseperedő fiúnak hatalmas élmény, az utazás is, a mozgó óriásgép is. Ekkor természetesen mozdonyvezető akar lenni, mi más…! Miközben azért odahaza a fényt, a világosságot a gyertya jelenti, de az is módjával, mert a gyertya sem olcsó.
Aztán lelkendezve közlik a faluba hazatért fiatalok, hogy megindult a tévéadás, benne hírek, sport, foci. „Aztán mire jó az?” – dohognak az öregek. –„ Nem tudnak az idejükkel mit kezdeni a pestiek?” A tévét a felnövekvő gyereknép már lelkesen a magáénak érzi. A tévébe hamarosan beleépül a zene, a színház-néző kapcsolat. A városban, az utcán, a közlekedésben valami „egyenlőség-féle” alakul, amelyben idősebb és fiatalabb egyenrangúnak tűnik. Csak hát a csúnya vicc: Szabad országban mindenki azt csinál, amit szabad. Az immár fiatalnak ez még (már?) vicc, de hogyan kötődik a fogalom a szabadsághoz?
Az egymástól független, szubjektív élmények sokasodnak, a gyerekből nagyfiú, majd fiatalember lesz. Aztán szemlélődő felnőtt, talán több az életében a kallódás, mint a célratörés. Vagy a belső, a lelki világ építése és ápolása nem célratörés? Az élmények elkísérik és beépülnek a tudatába, akár vonzóak, akár riasztóak. Válogat közülük, mit hordoz magával, mit oszt meg barátokkal, társakkal, ismerőssel. És persze vannak ismeretlenek, akikből a pillanatnyi látvány is elég. Napi koholmányok épülnek személyiségébe, vonzóak, bizarrok. „Alkotni kellene valamit!” – sóhajt fel – és sámlit készít. A vízkereszt után az utcára szórt fenyőágat rokonszenvvel figyeli. A halállal már szinte barátságos lesz a kapcsolata, de még a galambtetemet is megkönnyezi. Az ibolya szeretete végigvonul életén, a természet és a látvány szépsége tovább ékesíti személyiségét. Az utca eltört szegletkövét többször is pótolni kívánja, hetekig folytat érte sikertelen küzdelmet – a kötet talán legszebb története.
Életét „ÉN” öt csoportba gyűjti, rendezi. A Látni vélem őket még az emlékezet előtti, hallott, mesélt (és rémületes háborús) emlékek. A Hűség már a világ (illetve a környezet) tárgyaira fordítja a figyelmét. Ezután a fiatalkori élményei sorjáznak, amelyek már elmondani (megírni!) való helyek, személyek, események. Az Emberközelben mintha a megcsendesedés ideje érkezett volna el. Marad a töprengés, az élet valós és vágyott fordulatainak a felidézése, amelyeket megőrzött élet-hosszan, még ha némelyik csak pillanatnyi (másfél oldalnyi), vagy még rövidebb élményt, sóhajt kelt is az íróban, olvasóban.
