*
„Pajsze, testvér, bölcs barátom, / pajsze, rég várt szabadító!” [1]
*
„Elmegyünk, marad a tundra,
folyónkat nem látjuk többé,
csónakunk sírhanttá válik,
fövenyen korhadnak búsan;”
([1] Előhang, 8. o.)
A Báthory téka Literatura – opera sorozatának két legújabb kötete, a harmadik és a negyedik 2026 tavaszán jelent meg. Nagyszerű bemutatójuk helyszínéül – mint a többi Báthory tékás esetében is – a Józsa Judit Galéria szolgált.
Mindkét eposz a már több saját verskötettel is megjelent Pusztay János költő műfordítása. Elő- és utószavai, valamint a kivételes – ráadásul a miénkkel rokon – nyelveken írt művek választása a nyelvész Pusztay János tudásából adnak egy kis kóstolót.
A Jangal-maa című vogul eposz mottójában egy kis népcsoport s a nyelvük pusztulását siratja a szerző. Sajnos ma már ez súlyos, mindennapos probléma, hiszen: „Az UNESCO szerint a világon beszélt kb. 7000 nyelv legalább 40%-a veszélyeztetett. Átlagosan kéthetente eltűnik egy nyelv.” [2]
Pusztay János az Utószóban így ír az eposz többségünk számára nyilván ismeretlen keletkezéséről: „Elsősorban manysi (vogul) mitológiai és folklórmotívumok felhasználásával, de helyenként szamojéd és más észak-szibériai népek motívumaiból is merítve írta meg Mihail Plotnyikov, orosz szerző orosz nyelven a manysi eposzt, a Jangal-maa-t. A cím jelentése ’jeges föld’, ill. ’tundra’.” (176. o.)
Magáról a műről a középiskolai olvasónaplós emlékeim mintájára szólnék, azzal a céllal, hogy felébresszem másokban is a kedvet az elolvasására. A történet megértéséhez kiindulásképpen annyit érdemes tudni, hogy főhősünk, a dolnok Vaza, kibillentve tehetetlenségéből, a bölcs sámán tanácsait követi. „Sátrába bújva moccanatlan, / merülve mély kábulatba / ült Vaza, szépséges ifjú, / elfeledett dal tudója” (Negyedik ének, Vaza álma, 27. o.), „Figyelj, Vaza, – szólt az öreg, – / őrizd meg jól a szívedben, / mindazt, amit mondok neked. / Aztán, mint egy bátor bajnok, / ne rettenj meg a próbáktól, / gyengeséget űzz szívedből, / készülj azonnal az útra” (30-31. o.)
Vaza Tóremnek, a legfőbb vogul istennek a segítségével akarja legyőzni a hódítókat. „A hatalmas orosz erő / elnyom minket minden módon… / Hallod-e, Tórem? Odalent / csákányok, lapátok hangját, / fejszecsapást a fenyvesben (Tizenkettedik ének, Tórem, 88. o.), „Látod, mindenható Tórem, / oroszok kunyhóit a síkon, / tuskók között, hol azelőtt / fenyők álltak tömör falként” (89. o.). „Azt akarom, a nagy Tórem / manysik győzelmét ígérje / a kegyetlen ellenségen.” (92. o.)
Tórem felfegyverzi Vazát, hogy legyőzhesse az útjába kerülő szörnyeket, majd a gonosz istent, Mejket. „Itt van neked, – mondta Tórem / átadva a páncélinget, / aprócska gyűrűkből állót, – / itt van ez a csengő páncél, / megóv minden súlyos sebtől, / öltsd csak bátran fel magadra. / Súlyos a kard, a hős kardja, / ráadásul adok néked / rézből hüvelyt is a kardhoz, / Vaza vitéz, bátor harcos, / íme az én ajándékom.” (Tizenharmadik ének, Monda a hős kardjáról, 99. o.)
Vaza találkozik a fiatal, gyönyörű Jucsóval. „A hetedik holdtöltekor / látta meg egy zöld erdőben / Jucsót, az élet virágját” (Ötödik ének, Jucsó, 37. o.). „Istennel akartam lenni / egyenlő és halhatatlan, / sötét felhők közt lebegni, / vogulokat megmenteni. / Ám most bú búvármadara / rakott fészket a szívemben, / világgá ment az örömöm… / Jucsó, életnek virága! / Megszerettelek és tudom, / hogy szerelmem szenvedés lesz, / benne rejtezik halálom.” (39-40. o.)
De jaj, átmenetileg el kellett válniuk, s míg távol voltak egymástól, s nagyon várták az új találkozást, Jucsóhoz beállított egy sámánoló vénasszony. Nem várt mesével állott elő: „Mejk birodalmában éltél, / mikor én meg sem születtem. / Öregséget nem ismertél, / nem tudtad, hogy az élőkhöz, / földi létre születőkhöz / menthetetlen jő a halál; / ne félj az éj homályától, / mely az elhunytakat várja, / ne félj az elhervadástól, / gyönyörű virágként halsz meg / hajnalán tavaszi napnak, / szenvedések nélkül, gyorsan, / meghalsz és itt hagyod Mejket, / és ismerős úton mész el, / sokak taposta ösvényen.” (Tizenhetedik ének, A visszatérés, 139. o.) Vaza végre-végre visszatért, kihívta Mejket egy végső csatára. Hosszú párbajban győzte le a gonoszt. „Jucsó! Életnek virága! / Válaszolj a hős szavára / gyere minél előbb felém, / visszatért a vőlegényed!” (150. o.)
De jaj, jaj. Mejk legyőzésével elszállt annak minden varázsereje is. Az is, amivel Jucsónak örök életet, fiatalságot adott. „Mejk varázsát én megtörtem, / szétzúztam Mejk birodalmát, / ezzel megöltem mátkámat, / vénasszonnyá változtattam.” (Tizennyolcadik ének, Jucsó halála, 156. o.) Vaza csalódottságában, önmarcangolásában elállt eredeti tervétől, népének, a manysiknak a megmentésétől, felvirágoztatásától. Lemondott a harcokban szerzett, istenek közé emelő hatalmáról. Elásta a főistentől, Tóremtől kapott, legyőzhetetlenségét biztosító páncélját, kardját, s annak díszes hüvelyét. Melléjük temette Jucsót: „elhantolta Jucsó testét, / súlyos rézhüvelyű kardját, / a Tóremtől kapott páncélt, / a hegyen a cédrus alatt” (159. o.)
Az erőszakosan terjeszkedő oroszok elfoglalják a manysik ősi földjét, erdőt írtanak a búzatermesztéshez, leölik az erdőlakó állatokat. Kuksza, a sámán nem a jövőt vizionálja, hanem a jelent közvetíti: „Sok orosz jár, rettentő sok, / sűrű erdők ösvényein, […]Minden évvel egyre több lesz, / folyók alsó s felső végén” (Tizenkilencedik ének Kuksza utolsó éneke,162. o.), „sok szót nem is értünk immár / régi hősénekeinkből, / elfeledett dalainkból, […]Teát iszunk, nem nyírfalét, / a galócagomba helyett / cár-pecsétes vodkát iszunk, / bársony- s karton ruhát hordunk, / és már harmonikán játszunk, / nincs pásztorsíp, nincs hegedű. / Táncot orosz módra járunk, / és nem egyhelyben topogva, / aki így tesz még, hasonlít / a dürrögő fajdkakasra” (165. o.)
A műhöz írt utószóból azt is megtudjuk, hogy Mihail Plotnyikov, a szerző, 12 éven át – 1915 és 1927 között – dolgozott az eposzon. Hálásan gondolt Kutonyára, az öreg vogul sámánra, akitől a hallott ősi mondákat s a vogul nyelvet is tanulta. „A kis lélekszámú voguloknak nem volt esélyük, hogy legyőzzék az orosz hódítókat, de sokáig nem adták fel a reményt, hogy egyszer majd szebb, boldogabb idő köszönt rájuk. És ahogy más népek is megteremtették a maguk szabadító hősét, így alkották meg a vogulok is Vaza alakját.” (Utószó, 178. o.)
(Mihail Plotnyikov: Jangal-maa, vogul eposz, Collegium Fenno-Ugricum, Tokaj-Hegyalja Egyetem, 2026)
*
„Mesét kezd a medve – / szava bölcsen szólal.” [3]
*
„Bánat emészt engem,
bú kínozza lelkem,
hogy vész vepsze nyelvünk.”
(A szerző előszava, 7. o.)
A Báthory téka Literatura – opera sorozat 4. kötetének címe Virantanaz, vepsze eposz. Pusztay János a fenti idézetre némileg biztatóbb sorokkal válaszol: „A vepsze újjászületés aktivistáinak sikerült megcsinálni a lehetetlent: a vepsze nyelvű irodalom fejlődik. A vepszék büszkék lehetnek arra, hogy a vepsze nyelvű és a vepszéket körülvevő orosz nyelvű közösségben, valamint a finnugor világban elég széleskörű elismerést élvez a Karjalai Köztársaság nemzeti költőjének, Nyikolaj Abramovnak, a rádiószerkesztő és költő Alevtyina Andrejevának, a népköltészetet gyűjtő és a vepsze kultúra egyik leghíresebb, a vepsze föld központjában, a Karjalai Köztársaság Prionyezsszkij járás Seltozero falujában működő múzeuma megalapítójának, Rjurik Lonyinnak a neve és munkássága. Az első vepsze nyelvű regény – Kalarand (Halas part) – 2002-ben jelent meg, szerzője a Pétervárott élő Igor Brodszkij.” (A fordító utószava, 92. o.) De Pusztay ebben az utószóban tartogat még számunkra váratlan „meglepetéseket”. Első állítása például az, hogy „…én sokkal inkább megverselt néprajzi jelenségek gyűjteményeként értékelem [Zajceva eposzát], amelynek emellett talán legfontosabb motívuma az oroszokkal való békés együttélés lehetőségének hangsúlyozása. Mindeközben a művet átszövi az anyanyelv és kultúra elvesztése fölötti aggodalom, amelynek kiváltó oka éppen az oroszokkal való együttélés, ami korántsem tekinthető békésnek, megértőnek. Ugyanakkor azt se feledjük el, hogy szerzőnk az Oroszországi Föderációban él.” (89. o.)
Táblázat mutatja a vepszék 1989-2020 közötti számottevő fogyását, aminek következménye, hogy nyelvük „komolyan veszélyeztetett”. Pedig két markánsan kiemelkedő időszakban jó esélyeik adódtak: „A vepsze nyelvnek két fejlesztési korszaka volt: az 1930-as és az 1980–90-es évek. A vepsze írásbeliség első korszakának sajátossága volt, hogy akkor a lakosság jól beszélte a vepsze nyelvet. Éppen akkor következett be a nép öntudatában a fordulat: látták, hogy az anyanyelv méltó helyet foglalhat el a társadalomban, lehet vele büszkélkedni és nem kell leplezni, hogy te a vepsze néphez tartozol. Ez fékezte valamelyest a nép erőteljes asszimilációját. Az első korszakban a vepsze az oktatás nyelvévé változott.” (90. o.) Pusztay utószava alaposabb elmélyülésre, akár más kis nyelvekkel való összehasonlításra is csábít. Ezért is látnám szívesebben az utószót kötetet indító tanulmányként. Az eposz egészét, annak egyes részleteit is hamarabb érteném, könnyebben értelmezném.
Pusztay eddig megjelent saját versköteteivel már bizonyította, hogy birtokolja, készségekkel felvértezve kezeli a poétikai nyelvet. Ez feltétlen segítette abban, hogy Nina Zaiceva alkotását ilyen szépen hangzón, mintegy pislákoló tűz melegénél, bölcs mesélőként tolmácsolja nekünk. „Öregapám ősi / mesét mondott nékem. / Szájtátva hallgattam, / eszembe elraktam…” (Az eposz előszava, 9. o.).
De nem csak Pusztay versnyelvezete szippant be bennünket ebbe az eposzba, hanem az erdő szent állatától, a medvétől származó bölcsességek sorozata is. [4] „Mesét kezd a medve – / szava bölcsen szólal. / Szépen tud regélni, / mindenről mesélni, / szólni szelíd szóval.” (A törzs ősapjának, a medvének tanítása, 11. o.) S teszem hozzá rögtön a zöldeknek is ínyére való szavak: „erdőt emészteni, / ne jusson eszedbe, […]vesszőt a vadonban / fölösen a fákról / sohase tördeljél. […]az erdő fája fivér, / figyel mindent a fa”. (12., 13. o.)
Mint Pusztaytól korábban idéztem, az eposz egyben néprajzi gyűjtemény is. A Szokások és hagyományok fejezetben olvashatunk a faluról, az Erdőgazdáról, a Vízi-, a Ház- és Erdőszellemről. A falu népe „Régi törvény szerint / akarja megélni / köznapját, ünnepét” (23. o.) A továbbiakban megismerjük Aira és Anni életét, Vir és Aira családját, gyermekeit.
Vanja pásztor története (55. o.) manapság is fölöttébb aktuális és elgondolkodtató: „el kell hagynom otthonom, / helyet lelni idegenben, / ismeretlen vidéken, / az idegen helyeken. […]Bocsáss meg nekem, otthonom, / én drága szülőföldem, / hogy elhagylak tégedet, / bár én magam nem akarom. […]Bojtármunka még nem ölt meg / senkit” (Vanja siratóéneke, 58-59. o.)
S végezetül álljanak itt a szerző, Nina Zaiceva összegző sorai: „Elkészült a munkám. / Az idők hullámán / él kedves tanyája / Virnek, Virantanaz. […]Bejárva sok helyet, / mik nekem kedvesek, / írtam le gazdagon, / hogy élt erdő, vadon. / Emléket, éneket, / amit a nép dalolt, / igézőt, siratót, / egykor énekeltet. […]Visszaszorul nyelvünk, / könnyen megtörténhet, / s vele minden múltunk. […] kihal a vepsze nyelv. / Ezért igyekeztem / írni vepsze nyelven” (Zárszó, 86-87. o.)
(Nina Zaiceva, Virantanaz, vepsze eposz, Collegium Fenno-Ugricum, Tokaj-Hegyalja Egyetem, 2026)
*
[1] pajsze=üdvözöllek (manysi nyelven)
[2] 2024.03.05-ös adat https://www.unesco.org/en/articles/multilingual-education-bet-preserve-indigenous-languages-and-justice (felkeresve 2026.10.06.)
[3] Virantanaz, A törzs ősapjának, a medvének tanítása, 11. o.
[4] Medvekultusz a finnugor népeknél https://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Magyar/5Klima/Fgrsagismsegedanyagok/Hitvilag/hitvilmedve.htm
*
*
Illusztráció: Pusztay János a bemutatón
