1.
[életfogytiglan semmi]
Ez már valami rohadt szürke zóna.
Olyan, amiket a tévében látni
éjfél után. Üres kép, jöhet bármi,
felejtés települt a forráskódra.
Nézd csak: éltünk is, haltunk is egymásban,
aztán meg a semmi – életfogytiglan.
Nem érdekes, hogy mink nincs, vagy hogy mink van,
néma öngól a válóperes számtan.
Tudod te vagy én kikezdhetetlenül,
mire volt jó mindez? Évek rostája
állítja majd a mérleget legbelül.
Elvesztegetett perceinkben a láz
kegyetlen gyermekségünket rostálja:
a tény, hogy megtörtént, folyton megaláz.
2.
[az oltár mögött]
A tény, hogy megtörtént, folyton megaláz.
Háttal az oltárképnek suttogod a
téves mérhetetlenséget. Rozoga
napokon ki-bejár a szél meg a láz,
roppan minden délelőtt. Kávét iszom,
az oltár mögött súlytalan szokások,
kortyolok, és nem érdekel, hová fog
vezetni mindez. Heges a szívizom,
akár a délelőtti üres terek,
utak. A gyermekkorban kerestelek,
mert folyton meghatározol, deklarálsz,
hiába sző ráncokat még a szél is,
halványul vénséggé az óda. Mégis,
mikor nem érlek el, kerülget a frász.
3.
[már-már]
Mikor nem érlek el, kerülget a frász.
Még jó, hogy hozzá tud szokni az ember,
és nem vitatkozik kisírt szemekkel,
már-már feleslegesen sem magyaráz,
csupán elfogad, higgadtságot színlel.
De apa vagyok, a féltés szerepem –
hogy folyton kérdezzelek kényszeresen.
Nem takarhatod a sebeket sminkkel.
Néha reszketek, mint fákon az ágak,
ahogy márciusban tavaszra várnak,
s a tavasz alattuk oson lopódzva
szellővel borítva a szürke ködöt.
Én a telefonvonal csendje mögött
nem gondolok már az állapotodra.
4.
[akár egy film]
Nem gondolok már az állapotodra,
gondolatok nélkül próbálok lenni,
elviselek, alkalmazkodok, semmi
érzelem. Ahogy szürkül a borosta
az arcon, lassabbá válik az ember,
nem siet folyton élni. Megelégszik
azzal, hogy humánus eszmék vezérlik,
és nem marad el a postán a csekkel.
Elvan, és lehet hőség, zaj, csend, eső.
Akár egy filmben, melyből a rendező
minden olyan jelenetet kivágott,
amely megrendít, vagy csak nem nevettet.
Ilyen az, ahogy a kényszer elenged,
mint mikor a felesleget kihányod.
5.
[rozsdásodó frekvenciák]
Mint mikor a felesleget kihányod,
úgy mintázódnak át a fásult keretek
(kiüresedett klisé a szeretet).
Apa, hol vagy? Nézd, átvérzik hiányod.
Rozsdásodó tenyérbe oltott szegek
mindennapjaid, az ajtón túl semmi.
Miért nem maradsz? Minek folyton menni?
Keskeny frekvenciákra hajtod fejed –
amikor kizársz, csak azok érnek el.
Amelyik sújt, ugyanaz a kéz emel,
s ölel magához. Elviselhetetlen.
De hogy a lényegtelen is lényegüljön,
és izzon át a seb a szürke űrön,
maradok, akár a vér a kereszten.
6.
[éjszaka a Nyírőben]
Maradok, akár a vér a kereszten –
a többi már tizennyolcas tartalom;
kivégez és feltámaszt az alkalom,
mert partok közt a tengerben rekedtem.
Ma a kórteremben meghalt valaki,
és nem változtat, hogy az orvos kérdez,
úgysem lökhet oda a közelséghez –
testemen a semmi alakzatai.
Mert, ha a valóságra szorítkozom,
öregszik – sokszor kihagy – a szívizom,
ezért kell, hogy túllépjek önfeledten
a reálison végtelen percekig.
Húsba vágok, mégis veszítek. Pedig
a légüres teret el nem eresztem.
7.
[kettőnkről kellene]
A légüres teret el nem eresztem,
hiába gyúlnak izzadt óriások.
Mint költőben a vers: nem én kiáltok –
pedig ropognak a rímek felettem.
Tudom, kettőnkről kellene költeni
valóságtól lüktető szép verseket,
de a valóság csupa egy rettenet,
és mi sem lehetünk egymás hősei.
Minden vétkünket magamra vállalom,
csak essünk túl a feloldozásokon.
Megtestesült a karcolásnyi árok,
darabjaira tört ablak a lélek.
Árván hagyott otthonainkban élnek
a semmibe kapaszkodó szilánkok.
8.
[hangtalan kékleni]
A semmibe kapaszkodó szilánkok
szerinte ugyanúgy fénylenek, mint a
kézfogásba rejtett gyűlölet-minta,
vagy mikor szégyenből viszünk virágot.
Azt állítja a magányról, hogy tanít,
akár a falra rótt árnyék felette.
Hallgat a csengő – erdő jött helyette,
eloldotta a keresést, dolgait,
mindent. Most csendben van, mint az üresség.
Beszéljünk meg – vetem fel – egy ügyet még.
Nem szól. Hangtalan hagyja csak kékleni
a testtel takart szennyes tisztaságot.
Arcán tükröződnek – nem is akárhogy –
elérhetetlen nappalok fényei.
9.
[mélyből a magasba]
Elérhetetlen nappalok fényei
vetülnek rád az időben akárhol,
mert kezdődik, múlik minden magától.
Kegyelem a szürkületben fényleni,
és minden érkezést elhagyni mégis.
Az érintés barna bogár a testen.
Holnapra elfoszló semmi, esetlen
entitás: önmagában antitézis.
A humánum vákuumot érlelő szárny,
a múlt s jelen egy lenge szőke nő, árny,
ami tükröződésedet elnyeli.
Mozdulsz – de mégse. Csendesül, ha egyszer
a szél végén visszafordul a tenger.
Akarsz – de nem tudsz magadnak tetszeni.
10.
[apadni kezd]
Akarsz – de nem tudsz magadnak tetszeni:
az irányok is föllazulnak egyszer,
és lomhán apadni kezd majd a tenger.
A távolságot a köd kettészeli –
egyet előre, s visszalépni kettőt –
tanít a csendes helyeslés. Hiába
raksz történetnyi fészket a hiányra,
foglya maradsz. Hiába vagy te felnőtt,
kikezd a mozdulatlan ágak csendje,
az öröklétet átvérző napkelte.
Hirtelen roppan a csontos törzs, mell, nyak:
átadod magad a semmisülésnek,
s alig hallhatóan roppan a lélek –
ahogy lassan akaraterőd elhagy.
11.
[– mélyből a magasba –]
Ahogy lassan akaraterőd elhagy,
firkálni kezded a szürke perceket,
s a színek úgy lebegnek a test felett,
hogy átszakad a történettől egy lap.
Fesd középre a sárgát, a telt kéket,
jelöld szélen a kontúrt, vonalakkal
a határt. Mint védtelen soha-angyal,
ki lophatja a lehetetlenséget.
Mert végtelenné emelkedik a tér –
a rajzon épp egy ággal játszik a tél,
a létük magát a másiknak megadja –
a festett lapszélen a nehézkedés
pillekönnyű öntudatra ébred, és
mintha saját telet húznál magadra.
12.
[szárnyaiddal]
Mintha saját telet húznál magadra,
testtel terített oltár a lélektan.
Zárt ajtó. A kulcs ugyan az énben van,
de a katarzisnak nincs semmi haszna.
Hogy huszonegy ősz és tél mire elég,
azt nem csak a testeden érzed. Habár
felnőttél, mégis félsz, mert van, van határ,
torlódik huszonegy évnyi vereség.
Ránctalan partok a tenger végén: nem
valóság. A léthez mégis élénken
igazodsz. Mint a mélyből a magasba
fodrozódó árnyékok, szárnyaiddal
csapkodsz. Omlik és tornyosul a színfal –
dermedt hó a tested, és te alatta.
13.
[lételem]
Dermedt hó a tested, és te alatta
szunnyadó vetés vagy, kínokat termő
örökkévalóság, napfény vagy felhő,
roskadó ég, ami ketté szakadna,
ha a hőmérséklet engedné éppen.
És ez az el nem engedés lételem.
Apa és anya itt van: elégtelen
egész vagy a bennük nyugvó két félben.
A rég nem hallott csengő után mennél,
mint felnőtt, aki hazudja, hogy nem fél,
de elejtett morzsaként a szél felkap,
ide-oda cibálja gyenge tested.
Sírsz, vagy mosolyt színlelsz, mert az feledtet,
reszketsz, miközben minden emlék megfagy.
14.
[mint az évszakok]
Reszketsz, miközben minden emlék megfagy,
a közös múltban keresel valamit,
és a perc feleslegessé alakít,
nappalokba ékelődő éjjel vagy.
A kényszeres szerepek közt elvesztél.
Folyton sérül a kommunikáció:
érthetetlen gesztusok, semmi szó…
Te vagy az orkánban nyugvó ellenszél,
s ebben a se-itt-se-ott létezésben
felszínre emelkedésed remélem –
rezignáltan gondolok bűnre, jóra.
Mert – mint az évszakok – sejtjük mindketten,
a rendezettségben semmi sincs rendben –
ez már valami rohadt szürke zóna.
Semmibe kapaszkodó szilánkok
(mesterszonett)
Ez már valami rohadt szürke zóna –
a tény, hogy megtörtént, folyton megaláz.
Mikor nem érlek el, kerülget a frász,
nem gondolok már az állapotodra.
Mint mikor a felesleget kihányod,
maradok, akár a vér a kereszten,
a légüres teret el nem eresztem.
A semmibe kapaszkodó szilánkok
elérhetetlen nappalok fényei.
Akarsz – de nem tudsz magadnak tetszeni.
Ahogy lassan akaraterőd elhagy,
mintha saját telet húznál magadra.
Dermedt hó a tested, és te alatta
reszketsz, miközben minden emlék megfagy.
