s valamit ARMAND ROBIN-ről, a breton-franciáról
Emlékezet istennője, Mnémoszüné! – hagytál eltévedni?
A franciába ültetett Léda-versekből a felolvasás, egy diákszállón Oslóban, – hány éve is annak?
Balsejtelmem támadt!
Gara László, a magyar poézis francia nyelvű csodájának napszámosa, Párizsban, ahol egykor élt – ott az Invalides mögött, bocsássa meg botolásom.
De főleg az az Ady Endrét francia – igen: francia költővé avató, hány nyelven is tudó poéta – mindjárt írom is, még egyszer, hő szívvel a nevét! – ő is bocsássa meg, hogy nem méltattam ama emlék megidézésénél.
Elsőnek pedig: az ölembe! azt a még mindig friss-zöld könyvet: az Antológiát! Száz éve nem ütöttem fel, s mégis, nemrég ráfogtam egy emléket, a Léda-verseket illetőn.
Kérem, az Anthologie de la Poesie hongroise-t!
Édit. du Seuil, Paris 1962.
Mintha rossz lelkiismeretemet tartanám rossz kezeimben. Mert egykor, talán nem is egy kicsit, penzumnak éreztem, le-leemelve a könyvespolcról a diákszobában. Gondolva: most fog örülni, de hogy! a kedvesem, mert látja igyekezetem.
Ha nem lennének görcsben, most gémberednének meg ujjaim!
Nehezemre esik lapozni.
Lapozok.
Tucatnyi Ady-vers áll itt, a zöldfedelű antológiában. Pontosan 16. ( Petőfitől csak 13!)
Nagy versek – szól közbe az uram.
És a bizonyság Isten előtt:
NINCS, egyetlen egy fordítás sincs a Léda-versekből! Hűlt helyük!
Míg az emlék, a francia versolvasásról a szálló kis szobájában – a zsolozsmák, ma is elevenen bennem.
Hallom egymás után a Léda-verseket. Vagy hármat. Mialatt restellem, hogy sérti fülemet remélt jövendőbelim francia kiejtése!
Veszem is át, én – a Párizst megjárt svéd lány! s olvasom még egyszer, halkabban talán, de tisztán. Hiszem: perfekt franciával.
S ha nem a zöld antológiából –? Honnan azok a költemények?
Segítsen már! Segítsen, Jóuram…
S mégis csak, egy füzetet keressen. Vékonyt. Pihekönnyűt.
Ugye, bejön Magának is, hogy ott bújhatott meg!? Legalábbis egy időre, a zöld antológia hátsó borítója előtt. Az, az antológia formátumával egyező vékonyka könyv.
S a története? Mintha Maga mondaná el –:
Parancs János, Papp Tibor, s még valaki, a párizsi Magyar Műhelytől Oslót látogatva, adták volt, nem is ajándékba, tán viszonzásul a kalauzolásért az új Munch-múzeumban, s körül a Vigeland-parkban. Volt az pedig 1963 tavaszán vagy nyarán. (Én nem is „voltam”még akkor. Vagyis: „lettem” jó pár hónapra rá!) Kabátzsebből húzta volna elő egyikük –
A felolvasás abból hát, 1964 tavaszán. Abból az Antológiába rejtett könyv-füzetből – onnan, testem-lelkem perzselése…
Itt van?! Hát meglelte?
A r m a n d R o b i n: POÈMES D’ADY, éditions Gallimard. Paris Mai 1946.
Mégis a nagy fekete katonaládában rejlett? – Mondja!
Abban, melyet a fiunk megkapott. És visszaadott?!
Egyszer útravalónak volt a könyvecske szánva, Antibe mellé, valami francia nyelvtanfolyamra menet.
Jaj, vigyázzon! Mert hullik szerteszét! Mint ősszel a falevelek…
Armand Robin.. .
A breton! Ki franciává lett! Azzá, a nyelve, szelleme! Azaz: a nyelvekben szinte világpolgár. (Kettőnk között maradjon: anarkista is! És: sur la liste noire! Állt pedig fekete listán…)
Költő, műfordító, újságíró. Születése 1912-ben, halála 1961-ben. (Még érkezik Boris Paszternak-tól a Doktor Zsivágó-verseket franciára fordítani!)
A csoda az, hogy ez a breton–francia megtalálja a magyar zsenit!
Nem is tudom, hány nyelvet bírhatott már Armand Robin az “Ady-évek”-ben, 1943-46 között, de magyarból: jeles! annyi bizonyos.
És nemcsak hogy fordította, de élte Erdély – a Szilágyság! nagy szülöttjét. A magyar költő beköltözött a fejébe! (Írja ő maga.)
Egy EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN: HOMME DANS LA NON-HUMANITÉ!
Képzeljük: világháború – már a második! Véráldozat mindenfelé. Vért, s önfeladást kér az Ellenállás is. La Resistance. S Armand Robin nagyon akarhatta a Rettenet végét, akár csak egyszer Ady Endre.
S mennyire Ady! Ím:
PRIÈRE APRÈS GUERRE / IMÁDSÁG HÁBORÚ UTÁN
………………………………………………..
Mon Seigneur, moi aussi, aprerçois-moi,
C’est fini, fini, tout combat,
Crée pix de moi à Toi, de moi à moi,
Puisque la Paix, c´est Toi.
………………………………………………..
Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
Fájdalmasabb ima nincs is.
De most hadd fordulok a LÉDA-versek francia hol-léte felé!
Itt vannak. Kilencet számolok Arman Robin fordítás-csokrában.
Kilenc Léda-ihlette vers! Míg a könyv 63 oldalszámmal.
A mára széthullott könyvecskében, annak közepén túl találom őket.
MA FIANCÉE / AZ ÉN MENNYASSZONYOM
Majd egyik a másik után… De hogyan is merjem rávetni magam arra, mely egyszer a legjobban megperkelt – a húszéves leányasszonyt, lába nagyujjáig?!
Ez, itt!
Tessék.
Olvashatom? – Legalább a két végső sort…
SUR UN SAUVAGE PRÉCIPICE DRESSÉS / VAD SZIRTTETŐN ÁLLUNK
………………………………………………………..
Tout le temps du baiser, pas un mot:
Au soubresaut d’un mot, nous tombons au tombeau.
…………………………………………………………
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz: zuhanunk.
S ezt megélni?!
Melyik nyelven is, Mnémoszüné?
S halld a másikat – a befejezést abból. Mi más ez, ha nem az előrevetített ELBOCSÁTÓ SZÉP ÜZENET. Vagy?
Oh, ez aztán nem csak perzselt, ez lúdbőröztetett is; hallga!
VAINEMENT ME TENTERA TA NEIGE DE BLANCHEUR/ HIÁBA KISÉRTSZ HÓFEHÉREN
…………………………………………………………………………
Tout le temps qu’elle flottera, morose, amoureuse,
Sur ton ombre vagabond mon rire éclatera,
Vers elle je soufflerai: “Va-t-en, je te renvoie.”
…………………………………………………………………………
S míg libeg búsan, szerelemben,
Én kikacagom kósza árnyad,
Felé fúvok: menj, elbocsátlak.
Jóságos Ég!…
Kavarog, forog fejemben, nem is ott, de a szívemben! emlék, és érzés.
Va-t-en! Menj! Menj, utadra!
Moi?! – Hogy: én?! Én aztán nem! Jamais! Soha…
Szent György-hegy, 2019 Július hava.
Illusztráció: Ady Endre (1905 körül)
