| Recenzió Oláh Tamás verseskötetéről | [1]
„Kezdetben vala / a puszta tér és idő, / aztán a teremtés-gondolatra / az ős-robbanás erejével / előáll a mind, szétárad / az öntudatlan világ-anyag, / s a végtelen rendjét betetőzve, / az isten-porból, királyi fejjel / előbújik az ember” – így szólnak Oláh Tamás legújabb kötetének első sorai. E bibliai felütéssel induló, hatvanöt szabadversből álló füzér tulajdonképpen létösszegzés, melyben a világ metafizikai értelmezésére, a megfoghatatlan megragadására, valamint saját földi pályájával szemben támasztott elvárásainak számbavételére vállalkozik a költő.
Oláh Tamás éles szemmel és lélekbúvár-érzékenységgel figyeli a külvilág és a belső táj történéseit és azok egymásra reflektáló, bonyolult szőttesét. Szkepticizmussá soványodott hittel, kételyektől roskadozó lélekkel, de kíméletlen feltárulkozással veti papírra mindazt, ami a kezei közül minduntalan kipergő időről, szerelemről és elmúlásról, e földi színjátékban ismeretlen szereplőtársairól és az áhított kedvesről, az emberparány és a Mindenség viszonyáról, a hétköznapok díszletté sekélyesedett színhelyeiről, a tökéletes ősállapotról és az oda nyugvópontként ismét visszaszervesülni vágyó véglényről tudatából kikívánkozik. Tömör megállapításai és lélekből felszakadó, keserű kérdései önmagát sem kímélő lényeglátásáról árulkodnak. „Kéjnép vonul színes zászlók alatt, / a hegycsúcs a holdat nyalja, / a felhő sárga port köhög.” „Mit tudsz itt cselekedni, / ahol cinkelt kártyákkal érkezik a segítség?” (Monológ). Önmagát faggatva a megfelelhetetlenre keresi a választ („miért vagyok én én, / miért vagyok itt ezer éve, / és nem születtem máshol”): vívódó töprengései megtelepszenek az olvasó tudatában, felébresztik a kétkedést, és felismerésre késztetnek.
Az első fejezetek darabjai metafizikai síkba helyezett eszmefuttatások a háború által sújtott, pusztuló világról (Tarajos fenevad), önmegszólító gondolatok az ember céltalan küzdelmeiről a kiüresedett, érték nélküli valóságban (Monológ), filozófiai elmélkedések a halál utáni továbbélés lehetőségeiről (Kétféle) és az élet díszletezett jeleneteinek szcenírozott bemutatása (Cirkusz, Álomhajó, Bikaviadal, Óriáskeréken) a választott szimbolikus térben. E verseket a bizonytalanság érzése és a nyugvópont hiányának eleve felkavaró tematikája mellett még vibrálóbbá teszi a bravúros ábrázolási módszer: Oláh Tamás a szabadversek kötöttségektől mentes, áradó struktúrájába ágyazva egyszerre több síkot villant fel, így jelezve, hogy a különböző jelenségek a létezésben kibogozhatatlan hálóba fonódva, párhuzamosan vannak jelen, kölcsönös egymásra hatásukkal egészítve ki a Mindenségbe tartozásuk szerves egységét. Tér és idő, álom és valóság, múlt és jelen, színek, formák, ízek és illatok, test és lélek, a fizikai sík és a felfoghatatlan, élő és élettelen egyetlen hömpölygő forgatagba olvad, és ott egyetemes Harmóniává lesz. És ezzel az együtt lélegző ősgomollyal érzi elválaszthatatlanul összetartozónak az Embert, aki a teremtés idején, földi formájában való megjelenése előtt a világegyetem gyermekeként bűntelen boldogságban egylényegű volt a nagy Egésszel. „Álomtalan / fűszál voltam, / míg meg nem születtem, / a világrend kormányoz, / matéria és lélek, / egybegyúrva lüktet, / robban / és boldog alkímiában / összeáll bennem” (Én). Műveiben ezt az elveszített ártatlanságot sóvárogja vissza, és őszintén hisz a halál utáni visszatérésben való feloldódás kegyelmében: „Szeretném az ablakon túli / hazámat egy széles mozdulattal / magamhoz ölelni, / a mindenség kis darabját visszakapni” (Az R eset), „Vigasztaljon: belül és kívül/ egy vagy, / – maga a mindenség” (Utolsó utószó).
A költő világlátásában tehát minden mindennel összefügg. Ennélfogva oly módon magnetizálja verseiben a témául választott mondanivaló erőtereit, hogy amit asszociációs hálója az első képben befog, az újabb értelmezési tartományként nemcsak végig jelen marad a befejezésig, hanem egyre szélesebb spektrumúvá tágul. Így a Mondd ki! ciklus az epekedő, érzékiségtől sem mentes szerelem és általa a Nő felmagasztalásán túl az eggyé olvadás iránti vágyat tükrözi, mely nem pusztán két ember egyesülése, hanem a világegészbe tagozódás felé is utat nyitó, öntudatlan törekvés: „Fölhágok veled az istenoromra, / hogy örömünkben velünk sírjanak az istenek” (A nő). A természet és a Gaia földanyát idéző női test tájai szintén szimbiózisba kerülnek verseiben.
Létfilozófiájának része, hogy a bennünket körülvevő világ tárgyai életünk érző társaivá lényegülnek: „A partra vetett szoba még lélegzik”, „az óra csúnyán / rám ölti nyelvét / ha meg elfeledkezem róla / életre kel / és szalad”. A múltbeli események a jelen vásznára vetülve megelevenednek, vagy legalábbis megidézhetők („Alkonyomban magamat keresem / minden tárgyban, régi képben, / mind búcsúzóul bólogat felém. / Incselkedik velem a múlt…”). A Fekete macska fejezet szívbe markoló tűnődés az öregedésről és az elmúlásról. Rezignált szembesülés a kíméletlen idő pusztításával, a nyom nélkül maradás miatt érzett örök kudarc élményével és kétségbeesett szánakozás a hús-vér valóba zárt ember végességén. A költő hol az alulmaradás érzésével veszi tudomásul legyőzetését, hol az isteni felülemelkedés magasából számol le korábbi illúzióival: „Mondom: becsaptak! / Hitted, ha tanulsz, tudni / fogod, ki vagy, / és uralni, ami / benned végbemegy. / Hát nem… / Átvertek. Maradsz emléktelen. / Nincs árnyéka az árnyéknak” (Utolsó utószó).
A szerző sokszínűségét jellemzi, hogy kötetbe emeli a görög mitológia néhány alakját. Ám az ókori történetek újramesélése számára nem öncélú ujjgyakorlat csupán. Az új hangszerelés meg-megtöri az antikvitásból ismert elbeszélő stílust: csibészes pimaszsággal kikacsint a mai olvasóra, és a megidézett mitológiai események apropóján a fennálló társadalmi folyamatok bírálatát csempészi a szépen kalligrafált sorok közé.
E mindenben csalódott, önmaga orra alá dünnyögő, számvető művészi attitűd kíséri végig az olvasót a kötet további fejezeteiben. Az önnön csigaházának védelmébe visszahúzódás vágya burkolt kritika, mely egyfajta költői elhatárolódást jelez a világban zajló negatív tendenciáktól. „Magamra fordítom a kulcsot / utcasár ne löttyenjen a cipőmre / ne lássam a bolond-világ fülében / a frászkarikát”. Lecsupaszított, valódi emberi értékekre vágyik, bírálata azonban implicit: egyetlen felhorgadó, tiszteletlen szóval sem bánt meg senkit. Hol iróniával üt arcul, hol a nominális stílus minimalizmusának intenzív felidéző erejével sokkol („Részeg kacagások. / Piros szőnyegek. / Mosdatlan igék. / Pénznyelők. / Elhagyott rollerek”), hol hétköznapi mondatok szókimondó egyszerűségével zúdítja ránk a pőre valót: „Mit várhatok itt még ebben / a városban, / ahol születtem, és éltem eddig? / Kinek szóljak és miről? / Itt nincs válasz az őszinte, / gyermeki kérdésekre sem” (Grimaszok). A sorok között olvasva, óhajait visszafelé fejtve értjük meg, mi minden nem teljesedett az élettől remélt elvárásai közül: „Szeretnék nemet mondani / a sok illanó gyönyör után. / Elég a hazug jóból. / Nem akarok többé / a gondolatlan világ része lenni. / Élni egyszerűen lenne jó. / Beszívni a friss zápor illatát, / nézni egy levél erezetét.” Ebben a mindannyiunkban közös, emberi vágyában osztozunk, amikor a kötet záródarabjával, a Miatyánk keserű parafrázisával búcsúzik.
Verseinek titkát nem nehéz megfejteni. Elévülhetetlen vágya, mely a megfejthetetlen megfejtésére irányul, hite az örök harmóniát sugárzó Mindenségben, ingatag, de meg nem törhető bizalma a földi létezést fenntartó emberi kapcsolatokban, szűnni nem tudó szerelme az Asszony iránt, tisztelgése a költőelődök előtt, akiktől verseiben gyakran idéz, és alázata, mellyel engedelmeskedik „az egymás alá simult sorok / hatalmának”, emeli őt olyan magasságokba, ahol az egyetlen lehetséges kívánság csak az lehet: „teljesülhessen rajta még sokáig / a versírás szent őrülete” (Az R eset).
[1] Oláh Tamás: Kezdetben vala (Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2023)
