Szépirodalmi szociográfia

november 5.

ÍRÁSFRÁSZ – Magánszociográfiák 1956-ról Horváth Júlia Borbála összeállításában (XIII. rész: Koltay Gábor, Vass Tibor írásai)

⇒Az előző rész

*

*

Koltay Gábor

’56-os emlékeim. Foszlányok…

1956-ban hat éves voltam, gyerekként nincsenek tudatos emlékeim a forradalomról. Még ma is eltűnődőm, amikor e szót írom, mivel fél életemben többnyire az ’ellenforradalom’ kifejezést használtam. Már csak azért is, mivel édesanyám a lelkemre kötötte, ha kilépek a lakás ajtaján, ezt a szót kell használnom, mert apám állásával játszom. Ők, maguk között csak forradalomról beszéltek, de a félelem nagy úr, félni pedig volt mitől.

Hát, így nőttünk mi fel, „béke-viselt nemzedékek”, mi, akik már a háború után születtünk, s ’56 után kezdett kinyílni a szemünk a világra. Ha édesanyám szombat délutánonként „történelemórát” tartott nekem és öcsémnek, mindig lehalkította a hangját, alig lehetett érteni, mit mond. Kérdésemre csak annyit válaszolt: „Jól jegyezzétek meg, a falnak is füle van.” Így „szocializálódtunk”, s a mai országlakosok nagyobb része is így nőtt fel, helyezkedett el a társadalomban, alapított családot, nevelte gyermekeit. S valóban nagy kérdés, hogy hányféle igazság van, amit az iskolában tanulunk, a televízióban látunk, és az újságokban, könyvekben olvasunk, vagy amit a szüleinktől tudunk. Egyáltalán: többfajta igazság létezik, vagy csak az egymásra halmozódó rendszerváltozások okozta szellemi zűrzavar miatt nehéz az eligazodás, a tisztánlátás?

Szüleim 1956. október 23-án este színházban voltak, öcsémmel a velünk élő nagymama és nagybácsi felügyelete alatt lefeküdtünk aludni. Éjjel arra ébredtem, hogy szüleim izgatottam beszélgetnek, félálomban a takaró alatt hallottam, hogy „kitört a forradalom”. Később megtudtam, hogy másokhoz hasonlóan a szünetben otthagyták az előadást, hiszen a színház falai közé gyorsan beszivárgott a hír, hogy ledöntötték a Sztálin-szobrot. Nem volt nehéz arra menniük, mert a Városliget mellett laktunk a Szent Domonkos, később Cházár András utcában, a szobor pedig a Gorkij (ma Városligeti) fasorral szemben állt a liget szélén. Mellvédjéről integettek a párt és állami vezetők április negyedikén és május elsején a felvonuló tömegnek. Szóval, ledőlt a vezér szobra, amit az aznapi tüntetés során felbátorodott tömeg pusztított el, majd szedett szét darabokra.  Még szerencse, hogy apámék a szoborhoz és nem a Rádióhoz mentek. Ott már lőttek.

Az ezt követő napokra töredékesen emlékszem. Az iskolának, amilyen gyorsan kezdődött – hiszen szeptemberben lettem első osztályos –, olyan gyorsan vége lett. Otthon tanulgattam a betűvetést, és a korabeli szokásoknak megfelelően a napilapok hasábjai közé igyekeztem szépen megrajzolni az ABC betűit. Közben, ha lövéseket hallottam a közelből, felugrottam, s a kályha mellé bújtam. Féltem a lövések, a megremegő üvegablakok hangjától. Apám az első napokban még be-bejárt akkori munkahelyére, az Üllői út–József körút sarkán lévő Vasért vállalathoz, ami kőhajításnyira volt a Corvin köztől, mint később kiderült, a forradalom egyik emblematikus központjától.

Ahogy fokozódtak, élesedtek az események, a ház lakói úgy döntöttek, leköltöznek a pincébe, mint ahogy az alig több mint évtizede befejeződött háború idején. Én is segítettem hurcolkodni, apám a tüzelésre váró fákból alapot készített, erre kerültek a pokrócok, párnák, takarók, hogy elviselhető legyen a többórás alvás. Megszervezték a főzést, világítást, hogy minél kevesebbszer kelljen a lakásokba felmenni. Gyerekszemmel izgalmas teendők voltak ezek, szerencsére sohasem került sor huzamosabb időre leköltözni a pincébe.

Mivel a házban azon szerencsések közé tartoztunk, ahol volt (iker) telefon, ezért többnyire az én reszortom volt vonalat szerezni, ami többnyire a készülék melletti türelmes várakozást jelentette, miközben sűrűn nyomkodni kellett a billentyűt, vajon elcsípem-e a várva várt vonaljelet, hogy mi, vagy akár a szomszédok tárcsázni tudjanak.

Apám a biciklijével kenyérvadászatra indult, amikor jött a nehezen ellenőrizhető hír arról, hogy valahol kinyitott egy pékség és be lehet állni a hosszú sorba. Nagy boldogság és megkönnyebbülés volt, amikor épségben hazaért, hóna alatt egy kétkilós kenyérrel. Még arra is emlékszem, hogy egyszer Kőbányáig tekert, jó ösztönnel kiszámítva, hogy lehetőleg csendes a környék legyen, mert igazi tűzszünetre már csak azért sem lehetett számítani, mert orvlövészek mindenfelé megbújtak. Megrendítő emlékem az utcánk kövezetén a biciklije mellett fekvő, kenyeret szorongató halott férfi, akit egy ilyen „csendes” alkalommal terítettek le. Ha ’56-ra gondolok, sokszor jut eszembe ez a kép, hogy őt is várta haza éhes családja.

Na, és persze a házmester, Molnárné, aki kárörvendve felhívta a lakók figyelmét, hogy a „Beton” sarkán (így neveztük a Felvonulási teret, hiszen az végig le volt betonozva), ahol orosz tankokba égett katonákat lehet látni; máig emlékszem mondatára: „Ott rohadjon meg mindegyik egytől egyig” Aztán november 4. után fordult a kocka, s mindenkit feljelentett, akit csak ért, ugyanilyen lelkesen. Még a Tóth Ilona-perben is közreműködött, mivel az utcánk elején álló épületben rendezték be a Péterfy utcai kórház kihelyezett részlegét, ahol Molnárné az ott történtekről a hatalom kívánsága szerint tanúskodott. Persze, hogy féltek tőle, egy házmester élet-halál ura volt, a belügy illetékesei többnyire tőlük szereztek információt a ház lakóiról. Szüleim  is hosszú ideig attól tartottak, hogy ránk is sor kerül, hiszen apám vágta ki a ház címeréből a gyűlölt Rákosi címert.

Házunk első emeletén magas beosztású és rangú vállalati vezetők laktak. A forradalom napjaiban fiatal nemzetőrgyerekek, fegyverrel és nemzeti színű karszalaggal csöngettek be a házmesterhez. ÁVO-sok után kutattak. A megszeppent Molnárné a második emeleti „paphoz”, éppenséggel a nagybátyámhoz irányította őket, aki a leghatározottabban közölte velük, hogy ebben a házban nincsenek „olyanok”, s azzal megvédte a lincseléstől az első emeleti lakókat, de még a házmestert is. A fiúk megköszönték a felvilágosítást és továbbálltak. A forradalom leverése után aztán volt hálálkodás, de ami ennél fontosabb, a zászlón ejtett lyuk feledésbe merült.

Mindenesetre, biztos ami biztos alapon, valamikor januárban, amikor már újrakezdődött az iskola, arra értem haza, hogy apám a cserépkályhában elégeti az utcákon készített fotóit. Wolkleinder gépével megörökítette a pusztítást és az emberi drámákat, így aztán rettegett, hogy ez egyszer csak ez is kiderül. Egy óvatlan pillanatban néhány felvételt elcsentem, ma is őrzöm őket. Az egyik kép az Apponyi téren (később Felszabadulás tér, ma Ferenciek tere) készült, az akkoriban ott álló Pázmány Péter szobor előtt. A sírhalomra nem az elhunyt neve volt felírva, hanem csupán annyi: ’Bosszút állunk érted!’ Akkoriban nem értettem, mit jelent ez, ma már tudom. Mint ahogyan azt is, hogy amatőr fényképek készítéséért és birtoklásáért is súlyos börtönbüntetés járt. Sok évtizeddel később megjelentettem egy gyűjteményt, a fotók készítője egykoron többéves börtönnel lakolt értük.[1] Még később, több száz darabból álló hatalmas kollekciót vásároltam meg, ami ma is házi archívumom féltve őrzött kincse. Remélem, nekem már nem kell majd elégetnem ezeket egy idegbeteg történelmi pillanatban.

November negyedike után, amikor jó ideig még nyitva volt a határ, egy baráti állatorvos házaspár, nyilván előzetes egyeztetés után, megjelent lakásunkban. Közölték, hogy a ház előtt vár a teherautó, irány a határ. Szüleimnek szembe kellett nézniük a hirtelen helyzettel, mert már nemcsak elméleti lehetőség volt a disszidálás. Bennünket, gyerekeket kizártak a szobából, bent pedig egyre hangosabb veszekedés kezdődött. Anyám menni akart, apám maradni. Anyám azzal érvelt, hogy gondoljon a gyerekeire, apám pedig váltig hangoztatta, hogy akármi is lesz, ő ide született, itt akar élni. Előállott az a furcsa, nem túl gyakori helyzet, hogy nem az történt, amit anyám akart, hanem apám akarata érvényesült. Később ez úgy rögzült a családi legendáriumban, hogy kalandvágyból maradtunk. Sok más családban is lezajlottak ezek a viták. Én mindenesetre örülök, hogy végül is így alakult, még akkor is, ha a mindenkori magyar társadalom ezt egyáltalán nem méltányolta nekünk.

Néhány évet ugorva, 1961-ben, az első regnumi per, a házkutatás, anyám Gyorskocsi utcai kihallgatása idején már tizenegy éves voltam.[2] Nem értettem miért vegzálják Werner, Rózsavölgyi, Emődi atyákat és a többieket, akiket jól ismertem, hiszen gyakori vendégek voltak nálunk. Illegális hittanórákat tartottak lakásokban, köztük nálunk is, ami ugye államellenes összeesküvésnek minősült. Hosszú börtönbüntetéseket kaptak, majd később még két alkalommal indult ellenük per. Nagy műveltségű, szelíd, tisztességes, a társadalomból, de még saját egyházukból is kitaszított, meggyötört, elvhű, mindig mindenkin csak segíteni akaró, jó szándékú emberek voltak. Nagybátyám csak azért kerülte el a börtönt, mert a várható letartóztatása előtt álmában agyvérzésben meghalt.

Pedig milyen büszke volt, amikor ’56 néhány boldog napjának egyikén a kiszabadított Mindszenty bíboros a budai Várban magához hívatta, hogy egy új katekizmus megírásával bízza meg, amely majd a forradalom után az ifjúság nevelését lesz hivatva szolgálni. És akkor Márton atya és Ágnes húga egykori zsidó-mentő missziójáról még nem is beszéltem. Ennek külön könyvet és filmet is szenteltem.[3] A temetése Rákoskeresztúron néma tüntetés volt, tele nyomozóval, fényképező emberrel. Kötetnyi dokumentum tanúskodik az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) a meghurcolásukról, anyám kihallgatásáról, akinek főbenjáró bűne az volt, hogy bátyjának részleteket gépelt le a Bibliából, amelyeket aztán a gyerekek között osztottak szét a hittanórákon. El is vitték a család ’Olympia’ írógépét, amelyet csak hosszas kérvényezés után kaptunk vissza. Ma én őrzöm, mint a család egyik legendás kincsét.

Most újból ’56-ban vagyunk: amikor újrakezdődött az élet, és már halálos félelem nélkül ki lehetett menni az utcára. Mi is átmentünk biciklivel a másik nagymamához a Népszínház utcába. Az utunk a Köztársaság (ma Szent II. János Pál) téren át vezetett, ahol hatalmas földtúrások mellett kerekeztünk. Mindenki a lyukakat bámulta, fényképezte (!). Azokat a forradalom idején ásták hatalmas gépekkel, mert arról szóltak a hírek, hogy a Köztársaság téri pártházból földalatti alagutak ágaznak szét, amelyek nemcsak menekülőutak, hanem egyben börtönök is, és időnként a feltételezett rabok kopogását is hallani vélték alulról. Börtönt nem találtak, még alagutat sem, de a városi legenda szívósan tartotta magát, olyannyira, hogy a század legutolsó rendszerváltozása után sem engedték meg az ismert filmrendezőnek, hogy az egykori pártház alagsori folyosóján fellelhető befalazott ajtót áttörje, s további kutatásokat folytasson. Szóval egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy apámmal hangosan vitatkozik egy rendőr, s a fényképezőgépét akarja elvenni. Anyám gyorsan odébb terelt minket, ne legyünk tanúi apánk megalázásának. A rendőr pedig, látva, hogy itt egy családról van szó, végül is elhajtotta apámat, „azonnal tűnjön el!” felkiáltással. Így aztán érhető a költő által megénekelt állapot, miszerint „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény”[4], ami beköltözik az emberi lélek legmélyebb bugyraiba, s bizony csak nagyon lassan és nehezen tud onnan kiszabadulni.

Aztán egyik nap osztályfőnökünk egy dobozzal jött be a tanterembe, rajta felirat: ’A svájci Vöröskereszt adománya’. Gondosan kibontotta, s mindenki kapott belőle egy tábla csokoládét. Nekem egy piros színű Frigor csoki jutott. Nagyon finom volt, odahaza csak fél-kockánként ettünk belőle, hogy minél tovább tartson. Ha egy ismerősöm Svájcban jár, mindig megkérem, hozzon belőle. Ma is áhítattal veszem kézbe, bár meg kell állapítanom, hogy az ’56-os sokkal finomabb volt. De hát a Sportszelettel is így vagyok. Lehet, hogy az idő megszépíti az ízeket?

Ezen emlékfoszlányok ’56-ból évek, évtizedek alatt tudatosultak bennem. A veszteség felmérhetetlen, emberéletben, lelki, szellemi, fizikai pusztításban. Itt hagyott minket Puskás Öcsi, s megannyi értékes ember, több százezer honfitársunk. Köztük szeretett unokabátyám, aki Münchenig jutott, ott épített magának középszintű karriert, a család büszkeségére. Öccse itthon maradt, fél év börtön után és évtizedek múlva Kossuth-díjas író lett, ugyancsak a család büszkeségére. 1956 történetét is megírta, ahogy ő látta, átélte. Így szakadtak ketté a családok, ilyen volt a kor, meg kellett tanulni hallgatni és tűrni végtelenségig. Puskás Ferenc csodálatos másodvirágzása a Real Madridban mindannyiunk számára titok maradt, hiszen semmilyen információhoz nem jutottunk. Az 1980-as években személyesen is megismerhettem őt, és az első Puskás-portréfilmet én csinálhattam vele.[5] Büszkén mutattam neki édesapám féltve őrzött emlékét, egy Esti Budapest különkiadást, amelyet az évszázad mérkőzése után, 1953. november 25-én, az Aranycsapat londoni, Wembley stadionbéli világraszóló diadalát hirdette, aki sohasem volt focirajongó, mégis fontosnak tartotta megvenni a lapszámot, mert ez a győzelem nyolc évvel a háború után egy megnyomorított nemzet lelki felemelését is szolgálta. A tizennyolcadik születésnapomra az újságot ajándékba kaptam tőle azzal a kéréssel, ha a fiam nagykorú lesz, neki adjam tovább. Így is tettem. Ma már bekeretezve az ő falát díszíti, hogy aztán egy szép napon majd unokámhoz kerüljön.

Elérkezett 1957 május elseje. Több százezer ember vonult ki a Hősök terére, a Kádár rendszert éltetve. Egy év múlva kivégezték Nagy Imrét és még sokan másokat. „Egy nép kiáltott, aztán csend lett”[6] ahogy a már régóta emigrációban élő Márai Sándor írta. De élni kellett, „és ebbe más is belehalt már” figyelmeztetett előzőleg József Attila.[7]

1959-ben egy Albert Flórián nevű, tizennyolc éves középcsatár babonázott meg. Akkor már nagy Fradi-drukker voltam, számomra az egyesület – legalábbis akkoriban – a mindenkori magyar szabadság szimbóluma volt. S Flóri ebben a csapatban volt középcsatár. ’62-ben egyszer csak megszólalt a Beatles, ami gondolkodásunkat, egész életfelfogásunkat megváltoztatta. Hittük, hogy a világot jobbá tehetjük és őszintébb, becsületesebb lesz a környezetünk, amelyben majd mi is jól érezzük magunkat. Középiskolásként már a film szerelmese lettem, Sánta-Fábri Húsz órájából érettségiztem. Az embertelen megtorlás után, és persze ’56 fenyegető közelsége okán is, az esetleges ismétlődéstől félve a rendszer lassan nyitottabbá vált. Kialakult a hatvanas évek végének demokratizálódó hangulata, az „új gazdasági mechanizmus” és máig értékes filmek, színházi előadások, könyvek születtek. Közben mit sem tudtunk arról, hogy Wittner Mária és társai még mindig börtönben vannak. Ez volt a legvidámabb barakk korszaka. Kádárt egész Európában fogadták, még tisztelték is, majd jött a mindannyiunkat lázba hozó ’68-as Párizs, és a kijózanító drámai bevonulás augusztus 20-án a ’baráti szocialista’ Csehszlovákiába. De ezek már a történelem más lapjaira tartoznak, annyiban mégis itt említendők, hogy ’56 és ’68 nélkül nincs ’89. Ezek a forradalmi-drámai események is hozzájárultak a szovjet blokk összeomlásához. Persze nem ezért lett rendszerváltozás Kelet-Európában, de az okok között a mi ’56-unknak is nagy szerepe volt.

1989. június 16-án a Hősök terén (már megint itt!) az újratemetéskor felravatalozták Nagy Imrét és társait. Katartikus pillanat volt az egész nemzet számára. Igazságot szolgáltattunk sok elpusztított, megkínzott, ellehetetlenített, emberszámba sem vett honfitársunknak, hogy áldozatvállalásuk mégsem volt hiábavaló. Ekkor ismertem meg Wittner Máriát, Obersovszky Gyulát, Mécs Imrét, a Pongrácz testvéreket, Vásárhelyi Miklóst és másokat, akikről filmeket csináltam, kiadtam a könyveiket, szóval igyekeztem megérteni mi is történt velünk.

De valljuk be: ma sem lehet még teljesen őszinteséggel beszélni ’56-ról, sok a homály, a tudatos ferdítés, a hazugság. Vajon miért nem jött haza azonnal Jugoszláviából a teljes magyar politikai vezérkar, amikor a fővárosban már égett a ház? Vajon hogyan került ezerszámra fegyver az utcára már az első nap, amikor korábban egy rossz mondatért is börtön, meghurcolás járt? Ki lövetett a Rádiónál október 23-án, és mi történt a Kossuth téren október 25-én? Miért nem lehet még mindig levetíteni a Nagy Imre-perről készült kétkamerás filmfelvételt, miért csak egy vágott, egyórás, a belügyes Rajnai Sándor-Kolonits Ilona kettős által szerkesztett anyag hozzáférhető? És miért nincsenek igazi ’56-os játékfilmjeink, amelyek milliók számára érthetővé és átélhetővé teszik a huszadik század egyik legfontosabb történelmi eseményét? Miért csak panelszövegeket tudunk mondani október 23-án, ugyanúgy, mint március 15-én? Csupa-csupa kérdőjel, miközben folyik a kisajátítás, holott ’56 mindannyiunké, az egész nemzet ügye.

És megint csak József Attila szociografikus látomása: „Multunk mind össze van torlódva.”[8] Bőven van tehát feladatunk, csak győzzünk megfelelni a kihívásoknak. „S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk.”[9] 1956 emléke legyen örökké áldott és figyelmeztesse a mindenkori hatalmat, hogy ezzel a néppel nem lehet bármikor bármit büntetlenül megtenni.

*

[1] Szigorúan titkos emlékkönyv, 1956 – Szabad Tér Kiadó, 1998

[2] A koncepciós eljárás során a Kádár-rendszer politikai hatalma „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés” koholt vádjával állította bíróság elé a Regnum Marianum közösség papjait és világi vezetőit, amiért titokban vallásos nevelésben részesítették a fiatalokat. (Katolikus Lexikon [1, 2, 3]

[3] Te vagy a béke – Pantol Márton atya emlékére című film – Sacrafilm Kft, 2015, A puccs – Tankokkal az életért // Te vagy a béke –  Márton és Ágnes című könyv – Gondolat Kiadó, 2025

[4]  József Attila: Hazám. 1937. május

[5] Puskás Öcsi (1985)

[6] Márai Sándor: Mennyből az angyal (New York, 1956)

[7] József Attila: Kész a leltár. 1937, november-december

[8] József Attila: Hazám. 1937. május

[9] Uo.

*

*

Vass Tibor

Semlény és Tompa plusz PévaI
A harminc éve, 1996. október 22-én megnyílt
miskolci Színháztörténeti és Színészmúzeum évfordulójára is

*

„A világ halad, csak mi nem megyünk
Sem hátra, sem előre, mint a vén rák:
Csak minket nem tolt feljebb az idő:
Vagyunk, mint voltatok, szegény poéták
A szinész ma is csak komédiás,
Költő és tudós, festő vagy zenész:
Kasza-kapakerülő, pénzcsaló,
Kit minden bitang megröhög, lenéz”

Tompa Mihály: Elmélkedés egy levél felett

*

Fű alatt,
a Bükki Ifjú Partizán Úttörőcsapat ellenzéki rajvezetői
az ezerkilencszázhetvennyolc október huszonegyedikei
kommunista szombatot udvartakarítás címén
tűzik ki gyűlésnek.

Negyvennyolc évvel később ezt onnan tudom,
hogy akkortájt beírom az Őrsi naplóba.
Vagyis nem bele, mert abból baj lett volna, hanem egy bele
szánt füzetecskébe. Tacskóként is tudja az ember,
hogy a napló illetéktelen kézbe kerülhet,
füzetecskéje csak az ellenzékiekébe.

Ekézésbe mennek át az ellenzékiek a füzetecske feljegyzéseiben.
Velem az élen, ami nagy kockázat,
mert rendben, hogy vannak ellenzékiek,
de az nincs rendben, hogy tudunk róluk,
vagyishogy én nemcsak hogy azon ekézők között vagyok,
akik tudnak róla,
hanem a füzetecskébe jegyző tacskók sorában is ott lehetek.

Taccskák övezik utunkat.
Különbuszunkon a nagyobb hányásoknak,
taccsoknak narancssárga, Centrumos nejlonszatyor,
a kisebb, taccska fedőnevűeknek áttetsző kifliszacskó,
ezekből van a több,
ha nincs ideg, nekem néhány kanyar is megteszi,
telik a szemetes, feszülünk, van mit izgulni ellenzéki voltunkon.

Nekem főleg, gondolom én,
apukám főfelelős patronáló, avatótiszt,
összekötő kapocs a néphadsereg és az iskola között,
ezért, ha kitudódna voltom,
nemcsak Dobos tanár úr csesztetne amiatt rendesen,
hogy apám nem lehetne ellenzéki, nyilván nem lehetnék én sem.

A fű alatti, udvartakarítás címén szervezett különbusz
a Nevelők Házához utaztat,
oda, ahol később Színészmúzeum lesz,
ott gyűlnek össze a seprők, a város ellenzéki rajvezetői
ezen a tanítás nélküli munkanap fedőnevű kommunista szombaton,
viszik magukkal az ellenzékieknek tartott,
füzetecske-bejegyzések készítésére feljogosított ellenzéki úttörőket,
hogy legyen, aki seperjen,
és legyen, aki közben bejegyezzen adatokat,
gyűléshelyt, időt, jelenlévőket. Krikszkrakszokat, japán betűket ne.

Témát a füzetecskébe részletesen föl nem jegyezhetek,
a legtöbb mindent is csak Dobos tanár úr diktálása nyomán.
Tinták színeiről nem álmodhatok.
Már szólít is, buksikáim, döntsétek el, gyűltök vagy sepertek.

Vass, maga írja, és már diktál is, október huszonhárom,
Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Illyés, ahogy mondom, kételésipszilon,
innen, a Nevelők Házából átmenni az Eszemté Székházba,
Szakszervezetek Megyei Tanácsa, de elég, hogy SZMT,

csupa nagybetűvel írja, Vass, és azt is, hogy Kossuth utca tizenegy,
innen utólag tudni fogjuk,
hogy nem a SZOT-ba mentünk, az Országosba,
Szabó és Illyés a megyeiben találkozik ezerkilencszázötvenhat
október huszonharmadikán egymással és a közönséggel,

és írja még, hogy József Attila, maga ne szóljon bele,
nincs itt a helye, hogy kisínezném vele az életem,

írja, hogy rágjuk az egyletben, amit kell,
Kosztolányokra, Kaffkára emlékezve rágunk,
ezek lesznek benne a félrevezetések,
mert ha csak október huszonhárom
és csak Szabó és Illyés és Kossuth,
akkor nekünk annyi, az idő múltazza őket, Vass, írja már,
ne ámuldozzon, Kosztolánytt, Margitt,

és a gittnél felnevet,
és lehet, hogy én még nem tudom, min kell nevetni,
de illemből azt teszem,
most meg, hogy látom kézírásomban: Kosztolánytt, Margitt,
inkább sírhatnékom van,
mennyi mindenben, mennyi mindenki, mennyi mindennel beelőz.

Őzik Dobos tanár úr, néha viccből jegyzem az őőőit is.
Leginkább nőnevek előtt,
az Őőőmargitt is valami jó vagy rossz beidegzőőődés,
pl. ha színházlátogatás, és Péva Ibolya,
ő őőőPéva Ibolyának van mondva és tanár úr bosszantására írva is,
szomorú-violának még véletlenül sem,
azt intézi más. Sírva is vigadunk,

ezerkilencszázkilencvenhat október huszonkettedikén,
miközben a Színháztörténeti és Színészmúzeum avató ünnepségén
a szomszédos épületben vigadunk,
az ottani Művészklubot siratjuk, a színpadon Péva Ibolya is.

Őőőhozzá kétezertizenháromban állok a legközelebb,
Litwin József kiállítását nyitom a Színészmúzeumban,
Péva Ibolya Kosztolányit ad elő,
feláll mellém egy puha, molyhos, süppedős bársonyszékre,
nyilván ezt is mindig-mindig megírom, minimum nem egyszer,
egyik karjával a vállamba kapaszkodva szaval,
neki köszönhetően élhetem át úgy Kosztolányi szavait,
ahogyan azelőtt sosem, igen, szó szerint így írom,
Kosztolányija úgy hullámzik át rajtam,
hogy azóta is beleremegek, ha rágondolok.

Ne ámuldozzon, Vass, írja, amit Tompa mond, idézőjelbe,
„A világ halad, csak mi nem megyünk / Sem hátra, sem előre”,
a semeket húzza alá duplán, azokkal a végén lehet,
hogy még kezdeni tudunk valamit.

Maga még nem tud vele egyedül bánni, forduljon őőő
Péva Ibolyához, diktálja Dobos tanár úr,
őőő megmondja magának, látja, már ott is áll mellette,
írhatja ezt is, a művésznő magába kapaszkodik,
mármint nem ön-, hanem Vass-magába,
micsoda tisztesség ez, Vass,
Kosztolányi át fog hullámozni magán, látom előre,
utána folyton keresni fogja vállán azt a helyet,
ahol a vers bemegy,

írja, Tompa is érkezik hamar,
magának nem lesz olyan pontja, ahol Tompa ne tudna bemenni,
őőő visszaír magába folyton valamit, Fecske visszaír, Dicső visszaír,
egyre-egyre, szünes-szüntelen, Pávai, PévaI,
ennyi halottat nem szabadna egy versben
egymás mellé ültetnie,
puha, molyhos, süppedős bársonyszékekbe sem.

Megosztás:
f t
Fel
Napút Online

Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.