*
új Hold
(Csontváry Kosztka Tivadar: Sétakocsikázás újholdnál Athénban, 1904)
Az Akropolisz platójára
szél se jár ma; nincs semmi pára.
Parthenon áttört ékszerei
várnak s az éj furcsa neszei
hallják; oszlopsora rácsozatát
lükteti lenn a teraszkorlát.
Házfalon holdkaréj tétováz –
csendes sárga csíkra néz egy ház.
Falán meleg fényű barna szem
kémlel érett lilákat odafenn.
Égre terített bíbor a tér
hideg kéklő –míg nyugatra ér.
S a központ lenn; a tükörarcú ház
fénylő naranccsal felforró láz.
Nyitott színpad az utca maga;
benne ül csendben az éjszaka.
Előterén a túl oldalon
csak pár növény – nincsen oltalom.
Nincsen oltalom –beteg a csend
távolból patkók érc nesze zeng;
erősödik felzúg és üvölt
rémület mi belülről süvölt!
Lovak ritmusa – vágtató kín
fekete kontúr –fekete szín.
Időtlen lények; mitikus tárgy;
kocsizó urak s fogatolt vágy.
Kocsiverseny; fekete posztó
fekete szándék – mily’ megosztó.
Kezdi újra– míg nem lesz vége:
fullad a holnap türelmébe.
Csodás színű ház; néma dámák;
titkos útjukat újra járják.
Maga Lúna– havonta egyszer
–így frissül az ősi rendszer.
Odafenn hideg új Hold lobog;
szőkék a szőlők és szép borok.
*
kést tart a kéz
(Csontváry Kosztka Tivadar: Almát hámozó öregasszony, 1894)
különös; furcsa alakban e nő.
– egykor alma izgett mellbimbóján
ma csak üldögél a csöppnyi lócán
özvegy Prázsenkáné – házvezető.
elérett alma – tálban hempereg
csigás hímelt-hámolt héja múlik
ahogy a vénülő eső nyúlik;
pucolják durva markok és kezek.
nyakba tekerve a bús lila sál
mély-zöld eozin színben a blúz;
köténye még kék rongyként kiabál
s szoknyája a porban nyomokat húz.
fáradt az arc; maga elé mered
kést tart a kéz s hatalmas tenyeret
*
mandulafák
(Csontváry Kosztka Tivadar:Tavasz nyílás Mosztárban, 1903)
ifjú mandulák a domb hajlatán
hószín pamacsok közt nyargal a szél
varjak a szántón –; meg a sok parány!
feljebb hamvas legelők hajszíne még.
asszonynép; ha gyógyfüveket gúgyál
lábukkal együtt kúszik az ösvény
házaik pasztell tömbjei lustán
–a hegynek felfelé – törekedvén.
kusza csend települ le a tájra
csak azt a négy nőt hajtja a
vágya; dalolni a kora délutánba’
s ahogyan szokatlan ez a lárma
följebb a görög rögkupolára
vetül –; egy minaret kecses árnya.
*
híd a Neretván 1994
(Csontváry Kosztka Tivadar: Római híd Mosztárban 1903)
csillogó antracit bársony a völgy
kőhídja mint csat; egy hajfonaton
folyóját öleli –; hűs vize zöld –
ezzel segítve bús fellahokon.
karcsú íve örömére a szemnek
római hídnak hitt török emlék.
ha hiszed ha nem – itt szégyenszemre
egymást ölte két testvér nép – nemrég!
Nagy néha ébren vagy félig álmos
háttérben a Velzs – hatalmas heggyel
kihalt; hátborzongtató ez a város
ritkán találkozol gyerekekkel!
a folyóban sziklák dagonyáznak
lágy ráncaik ős-része a tájnak.
*
alkonylámpa
(Csontváry Kosztka Tivadar: Villanyvilágította fák Jajcéban)
a fák alatt a patak part sötét
kitakart a múló nap bíbora már
csendesen víz csobogása puhán
hallik; borzolva az éj szövetét.
domb tetőn; háttal a fénynek a ház
kékbe borult árny-vízjel az égen
fák csipkeszegélye feketében
keretre feszített len-kanavász.
a kis ér kanyarjában fehéren
veti fényét egy alkonyi lámpa
az eső utáni délutánba’
szamár álldogál bokáig vízben.
villanyos napnak nagy gömbje ragyog
csillog a lombon zöld-sárga sörény
fák közt megbúvó orgona sövény
itt csónakázó bosnyák asszonyok.
*
dinamóház az éjben
(Csontváry Kosztka Tivadar: Jajcei villanymű éjjel, 1903)
világos éj – ; egészen magasan
völgy ölében épp hogy patak csobog
fénylő dombháta felett éjszaka van
parton bárányt sütnek a pásztorok
s a dinamóházból ömlik a fény
egy barlang tüzein készül az étel
szelídségre lelt rá bennük az éj
telve szívük végső teljességgel
mint apró kicsi bábfigurák ülnek
ahogyan kis rovarok összegyűlnek
hol a lét fénye egy nagy esemény
a tűz mellett a domb peremén
odafenn a hatalmas csillagok
lenn utcai lámpák füvek illatok
*
görcsbe kövült próbakő
(Csontváry Kosztka Tivadar: A Nagy Tarpatak a Tátrában, 1904)
Oda a mesebeli gyógyszerész.
Ő párolta Gács legjobb konyakját!
Méltón; Raffaelnek látta magát
így is álmodta – bármilyen merész!
Készült az ember; gyűrték az évek
napra ámulva bíbor idején
izmokkal feszülő sziklalegény
lett – alkotva a Hatalmas Képet!
Több réteggé csavart atomosztag
trilliárdnyi kristálya hűlt világra
rémülten jajongva tarajodtak
másoltak formát– egy só virágra.
Könyörgő kézzé torlódtak
– legyőzetve és kőzetbe zárva.
*
az egy-fa-erdő
(Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus)
tengerről szárazra vetődő vonulatok
ormára ült fel a cédrus kék eget érve
meztelen ágainak csonkká törve a karja
kérge lehántva; darabokban a bőre
meztélláb szívós gyökere
honnan az eső elmossa a földet
megőszült ágai halálba hajolnak
míg ifjai; szél ritmusán lejtik a táncot
és kelletik magukat torlón
összebújnak és lökődik egymást
míg el nem jön értük a bársonyos éj.
az ő szavára pirkad a hajnal
állatként kapaszkodik vaskos
gyökerein térdel a hegyhát peremén.
rovarként tapogatnak a csápok
növény és állat egy lélekben.
behemót őslényre hajaz
szikkasztó kősivatag ez a táj
mint furcsa lények ága boga lába
barna léggyökér-formákkal mászva
halad lép tovább tüskés fejdísze alatt
ahol holnap minden a helyén marad.
a cédrus szövete életfává növekedett
a haragvó festő kusza jelképévé.
Ő a nagy magányos lila szikla
burjánzó hegyre a csúcsra igyekvő.
Nemcsak emelkedő növényi és állati
hanem tündöklő emberi lény is.
Ő a cédrus a mindent meghaladó
– hiszen végigfutó lélek lakozik benne!
A horizont felett a sehova sem tartozó
szórja mélyen erezett ludvérces átkát.
Itt ahol semmi sem történik – pusztán a lét.
*
különös utazás
(Csontváry Kosztka Tivadar: Hídon átvonuló társaság, 1905)
A bohóc: szamarász – ki nem lovász.
Épp jó kedvében csacsikát itat
a kas alatt nő ül – ; ujján topáz
balra kutyákat vezet a szimat
és piros kalapos éltes dámát.
A fa tövén ülő maszkos férfi
gondban. Elhagyta a kutyák tálját
drámáját majd ebédig újra éli.
Híd lábánál sovány tehén; vele
iszik ványadt borja – vizet szegény
tej helyett; fű maradt fő étele.
Fáradó tenyér –; szerény e kenyér.
Mögöttük egy hajcsár lép el halkan.
A kis híd közepén csecsemőjét
anyja teszi tisztába zavartan
látni az élet szép eredőjét.
Ott áll a festő Mária mellett
mint Názáretben egykor a kútnál
fehér lován a kék ruhás szonett
s a két vörös tollas lovas az útnál.
*
hőség idején Isadora Duncan-nek
(Csontváry Kosztka Tivadar: Ablaknál ülő nő, 1894)
jobb keze az asztalon –; a szárnyvég
– kitárt madár megfeszül ha szárnyal
nem-repülni birkózni a vággyal
nap-nap után lélekölő játék
hajlékonyan végig gondolt vágy még
karcsú nyakkal emelkedő vállal
mégis mikor valamit ha fájlal
szenvedélye a virágra ráég
cédrusoknak nászi táncát járom
kék szalag csupán egy rés az égbolt
ablakot takar a sárga vászon
Isadora összeköt és szétold
visszatart belül idő és álom
mit az oktalanság elpocsékolt
*
teniszező társaság
(Csontváry Kosztka Tivadar: Teniszező társaság)
A délutánban a hegyek között
hűvösen képzelődik az este
júniust lebbent a gyepek fölött
harmatot ködöl friss levelekre.
Parton a hölgyek szám szerint három
hattyút etetni sohasem restek
hófehér madár totyogó lábon
kecsesen telten; folyóra kelnek.
Éppen parányi zug csak a tisztás
megütött labda repked a térben
jól tartott ütővel vad suhintás.
Ugrik az ellen üti röptében
gyors válasza jön trükkös és tréfás
fűre huppan a labda szerényen.
*
a kék ruhás szonett
(Csontváry Kosztka Tivadar: A szerelmespár találkozása, 1902)
Lelkéért száz év után is vágyón
– tátrai bíboros hajnalokon
valóságként mint az az álom
kel fel a Nap a Nagy Tarpatakon.
Az édes vihar elérte őt is
– ha nem is hamar még ifjúi fővel
szerelme csendes volt – nem petőfis
nyugodt –; a szamáriai nővel.
Titkát soha sem kötötte másra
zárt lélekkel volt Mindenhatója
társra – Istennek jobbik barátja.
A kék ruhás szonett hódolója –
szolgálva készen a meghívásra
– ő lett Taormina Raffaello-ja.
*
Egry Artúr a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre kiemelt szerzője
*
