Sorra nyíltak meg az ügyvédi irodák, egymás után jöttek létre az ügyvédi munkaközösségek. Ez volt a rendszerváltás egyik fő tünete. Az átkosban a szabadságjogok csorbultak vagy szűntek meg teljesen, a jogtudomány szakértői a bíróságokon, a törvényszékeken nem a jogot, hanem a párt dogmáit tálalták, a magánélet és a közügyek pereiben a hírhedt fehér brosúrák paragrafusai helyettesítették a törvénycikkelyeket.
De eljött végre a valódi felszabadulás! Az emberek elsősorban a jog szakértőitől várták az új alkotmány lefektetését.
Nem várták ok nélkül. Az ügyvédi hivatás visszanyerte régi rangját, ötszörös, hatszoros lett a túljelentkezés a jogi egyetemek felvételi vizsgáin.
Amiképpen alakult, változott a társadalom szerkezete, úgy szakosodtak az ügyvédek. Volt, aki a termőföldek, az erdők, a legelők egykori határmezsgyéinek visszaállításával küszködött. A kollektivizálás és az államosítás úgy összekavarta, úgy összekuszálta a hajdanvolt parcellák határait, hogy sok helyütt lehetetlen volt újból visszaállítani azokat.
Mások a magánlakásokért perelő ügyfelek képviseletét vállalták. Itt abba a nehézségbe ütköztek, hogy sok kisajátított lakásban már hivatalok, üzletek székeltek, akiket nem lehetett kirakni. Egykori párt oligarchákkal is perelni kellett, azok foglalták el a város legszebb lakásait.
A válóperekre főleg fiatal ügyvédek szakosodtak. A változás előtt a magasabb rendűnek kikiáltott szocialista erkölcs nehezményezte a válásokat, a párt rangosabb korifeusainak meg is tiltotta, de most megszakadt a gát, a rendszerváltás egyik szomorú következménye éppen a válások elszaporodása volt.
Az sem fényesítette az új kapitalizmust, hogy megjelentek az aluljárókban a hajléktalanok, nőtt a bűnözők és az önbíráskodók száma, akik mellé hivatalból neveztek ki védőügyvédeket.
Koldus-kenyérnek nevezték ezt egymás között.
Ambrus Előd a rehabilitációs esetekre szakosodott. Sokan ültek börtönben a kommunizmus idején, sokan váltak koncepciós perek áldozataivá, le kellett törülni a billogot, és a büntetett előéletűek homlokára a szabadságharcosok koszorúját kellett helyezni.
Nem volt könnyű dolga Ambrus Elődnek. Tudta, gyermek- és ifjúkorában megtapasztalta, hogy a kommunista perekben megismételték az antik görög tragédiák szerepjátékát. Álorcát húztak a vádlottakra a bírák, nem az embert, hanem azt a figurát ítélték el, akit az álarc megjelenített. Ez igencsak megnehezítette a rehabilitációt, különösen akkor, ha a személy nem az uralkodó nemzet, hanem a kisebbség tagja volt.
Ősi reflex munkált a kommunista bírákban. Ha magyar volt az elítélt, feltételezték, hogy nem a bolsevizmus ellen lázadt, valószínű, sőt biztos, hogy az Ázsiából magukkal hozott atavizmus munkált a törvénytiprókban, köztudott, hogy fajilag alkalmatlan a magyarság az új eszmék befogadására. Minden magyar a sovinizmus, a fajgyűlölet, a maradiság szűk látókörén keresztül szemléli a világot. Bűnös nemzet a magyar, a haladás, a fejlődés, a demokrácia ősellensége.
Ezzel szemben a román nép nemzeti karakteréből kifolyólag alkalmas a haladásra, a fejlődésre, gondolkodása rugalmas és fürge.
Mint tengerszoros két partja úgy állt szembe egymással a két világ, a két felfogás, a két meredek sziklafal.
Mindezt nem írták le, nem fogalmazták törvénycikkelyekbe, az előítéletek bozótrengetegében kavarogtak a torz eszmék, az alattomos indulatok, demagóg jelszavakkal hirdették az egyenjogúságot, de telítve volt a levegő a magyarság gyűlöletével. Elmélet is született, azért tagadta a vádlott a legtisztább, legigazságosabb tanítást, a bolsevizmust, mert magyar.
Ambrus Elődnek ebben a tüskés, gazos kuszaságban kellett eligazodnia, miután megbukott a kommunizmus. A nagy változást igencsak lassú léptekkel követte a morál, az etika, kísértett a múlt, az emberek tudatában éltek a gyűlölet gyökei.
– Először is önmagammal kell szembenéznem – mormolta –. Tudok-e úgy ítélkezni, mintha született román lennék? El tudok vonatkoztatni az ordas eszméktől? Meg tudom teremteni önmagamban a két nemzet, a román és a magyar békéjét, barátságát? Le tudom törülni a táblát, és fel tudom írni arra az emberjogok kátéját? Persze, ez csak játék a szavakkal, izgalmas szó, kívánatos fogalom a káté, a teológusok használják, de jó lenne átvenni tőlük, mert tiszta tételek, tézisek gyűjteménye, nem mocskolta be a köznapi acsarkodás, a gyűlölködés.
Elhatározta Előd, hogy elsőként, csak azért is román anyanyelvű egyén ügyét vállalja. Románok is ültek börtönökben ártatlanul, ők is megszenvedték a kommunizmust, igaz, létszámukban kevesebben.
Élt a kisvárosban egy román görög katolikus lelkész, akit Petru pópának neveztek az emberek. Különc ember hírében állott, csak a templomban szólalt meg, a parókián az öreg házvezető vénasszony hallotta néha a szavát, ő is ritkán. Tőle, mármint moaşa Gavrilă asszonytól tudták, hogy a pópa a börtönben némaságot fogadott. Kiverték a fogait, eltörték a bordáit, s akkor megesküdött, hogy ő csak az Úristen színe előtt szólal meg, földi halandók számára néma. Fájt neki a román szó, mert fajtársai verték nyomorékká, románul vicsorogtak rá, románul szidták az Istent s annak minden szentjét.
A görög katolikus egyházat 1948. október 21-én tiltották be, illetve olvasztották egybe az ortodoxiával. Hatalmas népgyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra, ott ünnepelték az eseményt. Nem kell nekünk a római pápa, nem kell nekünk a Nyugat, mi a szent Kelet fiai vagyunk.
Vadul üldözte a hatalom az Illegalitásba menekült görög katolikus papokat, a párt szövetkezett az ortodoxiával, egymást érték a koncepciós perek, országos, sőt az országhatárain kívül is ismert püspökök, főpapok kerültek börtönbe. Többet közülük agyonvertek.
Egy ilyen koncepciós per áldozata lett Petru pópa is. Fiatal volt, amikor bebörtönözték, s rokkant nyomorék lett a hat év alatt. Ennyit töltött Románia különböző tömlöceiben.
– Szóval nekik is megvolt a maguk Trianonja – gondolta Előd. – Hátha el lehet indulni ezen a nyomon?
Ő is tudott arról, hogy a kisváros börtönviselt görög katolikus papja szorgalmasan végzi a lelkipásztori munkáját, de sérelmei olyan mélyek, hogy nem áll szóba senkivel, a templom falain kívül alig hallani a hangját, némaságot fogadott. Felajánlották neki a rehabilitációt, de ő visszautasította.
– Számomra csak az Úristennél van kegyelem – mondta, amikor noszogatták.
Ezt a papot látogatta meg Ambrus Előd. Felkészülten jelentkezett, bejárása volt a rendőrség irattárába, ott olvasta, hogy a koncepciós perben nem az ortodoxia elleni vétségeket rótták fel neki, hanem izgatással vádolták, Róma bérencének nevezték, s hamis tanúzással bizonyították, kémeket rejtegetett a parókián.
Mozgást látott Előd a kertben, ezért arrafelé vette az útját. Végig kellett haladni a hosszú, keskeny udvaron, kétoldalt hosszú szárú rózsatövek sorakoztak, botok végén színes gömbök, az ágyások széleit fehérre meszelt kövekkel rakták ki, minden jel mutatta, hogy szenvedélyes kertész és természetimádó a parókia gazdája.
Nehezen indult a beszélgetésük. Illetve el sem indult. Az első félórában némán hallgatott a pap. Szerencsére Előd tökéletesen tudott románul, még akcentusa sem volt, emiatt bátorkodott beférkőzni az egyházfi bizalmába.
A méheivel babrált a pópa. Két sorban legalább ötven kaptár. Színekkel jelölte azokat, egyik zöld, másik piros, harmadik barna.
– Jó napot adjon Isten – köszönt Előd tisztességesen, természetesen románul.
A pópa nem válaszolt. Álarcos fejvédőt viselt, hogy ne csípjék a méhek, s valamilyen füstölővel csendesítette le a bogarakat. Látszott, szakértő kézzel nyúl mindenhez, ujjbegyeivel emeli föl a kereteket, közel hajolva fürkész, vizsgálódik, bizonyára az anyakirálynőt keresi.
– Beszélni szeretnék önnel, atya – mondta Előd.
Erre sem jött válasz. Fél óra telt el így. Nehéz, súlyos, némaságba süllyedt félóra. Akkor lecsukta a pap a kaptár födelét, fölegyenesedett, s összeszűkült szemmel nézett szembe a vendégével.
– Miről akar maga beszélni? Nem állok szóba senkivel, különösen idegenekkel nem. Maga idegen, sosem láttam.
– Azt tanítják önök, lelkipásztorok, hogy hegy heggyel nem, de ember emberrel találkozik.
– No, hát találkoztunk, ha maga idejött. Bekísérem a parókiára, ott majd elmondja, mit akar.
Szerény és puritán volt a parókia berendezése, de a falakat szinte teljesen betakarták a szentképek.
– Ambrus Előd vagyok – kezdte a beszélgetést a vendég, miután leültek. – Rehabilitációs ügyekkel foglalkozom, de nem a törvényszék bízott meg ezzel, a lelkiismeretem parancsára cselekszem.
Konduló, mély hangon szólalt meg a pap.
– Maga magyar?
– Igen. Magyar vagyok.
– Nem szeretem túlságosan a magyarokat.
– Nem is azért jöttem, atya, hogy megváltoztassam a véleményét. Szerintem nincs olyan náció, amelyik csupa hibátlan emberekből áll.
– Maga hol tanult meg ilyen tökéletesen románul?
– Falun születtem, fele-fele arányban éltek ott magyarok, románok. Gyorsan hozzáteszem, békében és barátságban éltek. Szomszéd pajtásaim román gyermekek voltak, együtt rúgtuk a rongylabdát a poros utcánkban, így a román nyelv egyidős az én életemben az anyanyelvemmel.
– No, látja, én is falun születtem, de ott csak románok laktak. Gyermekkoromban hallottam a magyarokról, de sok jót nem mondtak róluk a felnőttek. És én gyermekfejjel elképzeltem, olyanok a magyarok, mint a pokolban a fekete ördögök, szarvuk van, s kavarják az üstökben a szurkot. Persze, csak gyerekes fantázia volt ez, azóta láttam már jó néhány magyart, szarvak és üstök nélkül.
– Tudok mindenről, atya. Kölcsönös gyűlölet választja el a két népet egymástól, és én arra tettem rá az életemet, hogy – amennyire erőm engedi –, ledöntsem a gyűlölet falát.
– Mit beszél? Maga egyedül meg akarja változtatni a világot? Évszázadok teltek el, s ez még senkinek sem sikerült. Román a magyarral soha meg nem békül. Mi a szakmája?
– Természetesen jogot végeztem. Ösztöndíjakkal viszonylag sok időt töltöttem külföldön, szabad, boldog népek fiaival, lányaival barátkoztam. Békében, barátságban élnek. Miért a gyűlölet átka csak mi rajtunk?
– Nem tudok válaszolni a kérdésére. Arra talán a Názáreti sem tudja a feleletet. Én lelkipásztor vagyok, hirdetem a szeretet vallását, de szavam csak földi halandó szava, nem hatol át az ólomfalakon.
– Azt állítja, atya, hogy ólomfalakon kellene áthatolni?
– Igen. Azt állítom. Bizonyára gazdag történelemismeretekkel is rendelkezik. Vegye tudomásul, a történelem ólomfalain kell magának rést ütni, ha belekezd ebbe a reménytelen vállalkozásba.
– Hát nem egy volt a sorsunk itt, a Kárpát-medencében? Nagyhatalmak nyomták el a magyart és a románt.
– Ne emlegesse a nagyhatalmakat! Maguk voltak a nagyhatalom! Magyar igát nyögtünk mi évszázadokon át, nyakunkon még ott a járom nyoma. Mikor gyógyul be, nem tudom. Talán soha.
– De változott a világ. Már nem élnek azok a nemzedékek, akik szították a tüzet. Mi, fiatalok elfeledjük Trianont, önök felejtsék el a Trianon előtti évszázadokat.
– Nem lehet. Az évszázadok salakja rárakódott a lelkünkre. Trianonban elnyomott népek emelték fel a fejüket. Ami maguknak tragédia, az nekünk diadalív.
– De mi, magyarok most a megsemmisülés rémével nézünk szembe. Népirtás folyik. A románok az elnyomatásban gyarapodtak, szaporodtak, nagy nemzetté váltak. S mi most néhány évtized alatt eltűnünk a történelem színpadáról.
– Erről nem nyilatkozom. Nem tartozik rám. Én Isten szolgája vagyok, maguk, világiak végezzék csak tovább mocskos munkájukat. Bizonyára hallotta, a templom falain kívül némaságot fogadtam. Magával csak kényszerűségből álltam szóba. Mit tehettem volna? Úgy állt a méhkaptár mellett, mint egy bálvány. Muszáj volt megszegni a fogadalmam. Menjen innét Isten hírével!
– Nem mehetek, atya. Még meg sem mondtam, miért jöttem magához.
– Nem hiszem, hogy érdekelne engem az, amit közölni szeretne velem.
– Megmondom, atya. Fejembe vettem, hogy meggyőzöm, vállalja a rehabilitációt.
– Elment az esze? Miért vállalnám? Ártatlan voltam, amikor elítéltek, s ha megengedem, hogy most tisztára mossanak, elismerném a bűnösségemet.
– Uramisten! Erre nem gondoltam! Ez a logika nem fordult meg a fejemben!
– No, látja! Nemcsak önfejűségből utasítok el minden jogi, agyafúrt csűrést-csavarást, egyedül az Úristen szolgáltathat számomra igazságot.
– De hát éppen a görög katolikus egyház mártírhalált halt hét püspökét avatta boldoggá Ferenc pápa a tavaly, 2019. június 2-án, a románság kultikus helyén, Balázsfalván.
– Halottakkal más a helyzet. Nem a mi csodálatos püspökeinket avatta boldoggá Ferenc pápa, hanem az ő lelküket.
– Ennyire különbözne test a lélektől?
– Halálunk után igen. A jó lélek fölszáll a mennybe, s csak a végítélet napján találkozik ismét a testtel. Hiszek a feltámadásban!
– Én is hívő ember vagyok, atya. De jóság és béke nélkül üres frázisok gyűjteménye a keresztény tanítás. Csak akkor tud békét kötni román a magyarral, ha mindkét nép lerázza a gyűlölet bilincseit. Ezt a nagy történelmi fordulatot tudná előidézni a vallás, az egyház.
– Naiv ember maga, barátom! Nem látja, nem tudja, nem érzékeli, hogy éppen most, ebben a fene, nagy szabadságban veszítik el a felekezetek régi erejüket, ragyogásukat? Csodálkozom nagyon! A maga korosztálya lenézi, megveti az öregeket. Én túl vagyok már életem delén, s keserűen veszem tudomásul, hogy csak néhány öreg csoszog be vasárnaponként a templomba. Főleg asszonyok. Márpedig nyáj nélkül a pásztor olyan, mint egy faluvégi madárijesztő. Haszontalan és nevetséges. Ez a másik ok, amely miatt én hátat fordítottam a világnak.
– Igyekszem megérteni önt, atya. De én a jog mellett elmélyültem a filozófiában is, és tudom, körkörösen és spirálisan változik a világ, haladás nincs, buta dogma az evolúció, visszatérünk oda, ahonnan elindultunk. Nem ez lenne az egyetlen járható út?
– Hát maga ezzel alaposan meglepett engem. Fiatalt még nem hallottam így beszélni! Tagadja az evolúciót? Hallatlan! Gonosz, istentelen egyének döntötték le trónusáról a Mindenhatót, és helyezték oda az embert. Addig volt harmónia a földi életben, amíg a teremtő és a teremtett lény szerepét nem cserélték föl. A hamis isteni hatalommal felruházott ember el fogja pusztítani az életet a földön.
– Ettől én is félek, atya. Valóban léteznek már az élet kioltására alkalmas eszközök, ezért kell a béke katedrálisát fölépíteni. Sziszifuszi munka lesz, de megmenekülünk, ha ennek a katedrálisnak a falába minden földi halandó elhelyez egy-egy téglát. Akkor rohanunk a vesztünkbe, ha csak a nagyhatalmak egyezkedéseire hagyatkozunk. Nem. A nagyhatalmak az erő és a brutális önkény megszállottjai. Mi mindnyájan, mi, szorgalmas, dolgos emberek, kőművesek és szabók, borbélyok és utcaseprők, papok és tanárok, jogászok és nyelvtudósok, képzőművészek és írók-költők, orvosok és asszisztensek, mérnökök és technikusok összeadjuk az erőinket, s úgy munkálkodunk, mint az ön méhei, atya. És nem baj az, ha szemmel láthatatlan lesz a parányi molekula, amivel egy ember hozzájárul a nagy műhöz. Az Úristen is molekulákból gyúrta össze ezt a golyóbist, amelyen élünk.
– Barátom, ön nagyon szép hasonlattal élt. Katedrális és méhek. Bizony, nagy igazság ez. Az Úristen munkálkodása is láthatatlan, legyünk ebben a követői. Nem gondoltam volna, hogy beszélgetésünk ilyen irányba kanyarodik. Most már nem bánom, hogy behívtam, hogy szóba álltam magával. Mióta nem beszéltem senkivel Uram Jézus?! Mit mondott? Hogy Ambrus a családneve? Nem értek a szófejtéshez, de engedje meg, hogy Ambróziának szólítsam. Az mégiscsak az istenek eledelét jelentette valamikor. Jöjjön hozzám máskor is, felejtse el a törvényszéket, legyen a barátom, az nagyobb siker lesz, mint a rehabilitáció.
És Ambrus Előd jött. Gyakran, rendszeresen kereste föl öreg barátját, és fonták a beszéd fonalát sokszor déltől estig, estétől éjfélig.
Nem terült szét a világbéke óceánja, de egy türkizkék tengerszem létrejött.
*
Illusztráció: N. A. Jarosenko
