‒ Igazán jobb elfoglaltságot is találhatna az élettörténetemnél, de nem bánom. Ha már ennyire akarja! Itt a Blahán úgyis most, hajnalban takarítanak. Tudja, jól elvagyok a takarítókkal, a mi fajtánk azok. Meg nem is bántanak, mint sokan.
Ha már így belém akadt, azt is elmondom, nagy szerencséje van, hogy már így kora reggel megittam egy felest. Különben nem nagyon szoktam beszélni, senkivel, különösen magamról nem. Nem is nagyon értem, mi érdekeset találhat egy részeg locsogásában. Meg nem is emlékszem már sok dologra a múltamból. Nem is érdekes. A fűtésre…, arra talán igen. Tudja, milyen nagy dolog a tűzrevaló az Alföldön? A girhes akácot anyám hozta mindig batyuba kötve a mezőről, hogy nesztek, pulyák, most már nem fagytok meg. De a tüzelés a mi dolgunk volt, legalábbis az enyém. Az a piszok tövis nagyon bele tud fúródni a tenyeredbe, ahogy töröd szét, van, hogy hiába piszkálod tűvel, egy-egy tövis úgy is benne marad. Apám kiabálására emlékszem, törjed rendesen, apróra, milyen ember lesz belőled! A vaskályha ajtajára, ahogy tódul ki a füst, hull a parázs, mégis oda kell tarts a tenyered, mert a hideg beleállt az ujjadba.
A cirmos-fehér kandúrunkra. Valahonnan a mezőről vetődött hozzánk. Kijárt a határba vadászni, teleette magát pockokkal, rágcsálókkal, óriási kidudorodó hassal jött haza mindig. Otthon meg levetette magát a földes padlóra, játszott minden limlommal, ami a keze ügyébe került. Hempergett. A hátán fekve hirtelen meg-megállt, rám nézett merőn, a szeme mint két parázs a vaskályhából. Még anyám arca is kisimult rövid időre, olyanokat mondott, hogy egyem meg én azt a fekete pontot a farka tövibe’! Csak apám nem szerette. Ne bámulj, te fiú, ott legyen az eszed, amit csinálsz! – mondta ilyenkor.
Az akácvessző szalmalángjára. Mert meleget nem ad az, csak a szemed csípi. Volt, hogy apámnak jó fogása volt, a szeméttelepről egy zsák rossz cipővel jött haza. Jó kedve volt ilyenkor. Na ez a tüzelő, pulyák, nem amit anyátok hoz! – mondta. Ahol a füst, ott a meleg – ezt az egyetlen szobánkat betöltő kékes ködre értette, amit az égő cipőbőr eresztett ki magából. Mert az Alföldön a tél, ugyanúgy ahogy a nyár, veszedelmes. A hideg a húsodba vájja magát, ha egyszer elkapott, nem ereszt. Nyáron meg mint egy tárt kemence szájából, zúdul rád a forróság. Nincs menedék. Elképzeltem pedig sokszor, ha hegyvidéken születtem volna, egy csomó helyre el tudtam volna menekülni. Amikor anyám csattanó kiáltására fel kellett kapnom a fejem, hogy gyerelő, te fiú, megint el hagytad aludni azt a tüzet! Barlangokban, kőmosásokban, fák odvas gyökerei alatt, erdők mélyén húztam volna meg magam. Nem hallottam volna, hogy anyám azt mondja apámnak, tiszta hisztérikus ez a fiú, nem olyan, mint a többi. És ahogy apám rábólint, nem is lesz ebből ember soha, meglátod.
Az Alföldön, ha kilépsz a málló falú vályogházból, egyenest az éggel érintkezel. Mindenünnen tűz rád az isten verése. Csak a horizontot kergetheted, mint amikor anyám azon az éjszakán egy szál ruhában kiszaladt a házból. De az eget nem éred el soha, a horizont szélén holtan esel össze. Már egész este készülődött valami, ahogy apám sötét arccal megállt az ajtóban. Az idegeimben éreztem. Hogy mondja meg anyám neki, mék ember csinálta ezt a fiút (engem), mert már beszélnek a faluban ezt-azt. De ő egyenesen anyámtól akarta hallani. A faluból csinálta valaki, mi? Anyám velőtrázó sikítására emlékszem, a kicsapó lángokra, az égett emberi bőr szagára.
Attól az éjszakától kezdve télen-nyáron kint tanyáztam a fészerben. A disznó szalmáján (a disznóólat már rég felvágtuk tüzelőnek) néhány haszontalan limlom között jól elvoltam magam. A nagy bozontos juhászkutyánk a ködös-zúzmarás hidegben is kint aludt a szabad ég alatt, hajnalban mikor előbújt, rekedt hangon vonított, minden szőrszála fehér, mintha egyetlen éjszaka alatt megőszült volna.
Tudja, én sok mindent gyűjtöttem össze magamban. Mindig mindent megfigyeltem, mindre összerezzentem. Csak úgy jött mindenfelől a sok rossz, én meg hagytam. Mit tehetettem volna? Szavam se volt sosem. Mit mondhattam volna?
Csakis egy dolog bánt az életben. Hogy nem lehettem az, aki legbelül lehettem volna.
Még az sem bánt, hogy ezt a várost elvették tőlem. Amikor ide feljöttem, a Csikágóban kaptam én is egy szobát. Egy munkásszállón. Az ablakom lepusztult épületekre nyílt. Mégis abban az egyforma házsorokban a Várost láttam meg. Nem tudom, érti-e? Most, mióta az utcán élek, és minden pillanatban egyenesen a várossal érintkezem, a város mint az istenverése magasodik fölöttem, nincs előle menedék.
Talán csak az az ablakkeret hiányzik.
Még csak azt sem mondhatnám, hogy éhezem. A hajléktalanszállón mindig van meleg étel, és néha az emberek adnak egy-egy kekszet, gyümölcsöt, mikor mit. De a melegség a testbe érve egy-kettő megdermed, megfagy, nem marad más, mint a torkot kaparó savas káposztaíz. Látja, ezt a pilótakekszet tegnap kaptam egy járókelőtől, de nem tudom megenni. Amikor meglátom a csomagolásán a csábítóan félbeharapott színes zselés tölteléket, elszégyellem magam. Nem tudom ki helyett, mi helyett szégyenkezem. Nincs ennek a szégyennek tárgya, egyszerűen csak a szégyen van.
Talán csak a formák hiányoznak.
Látom a szemén, hogy nem érti. De mindegy is.
Tudja, most hogy sok időm van, el-elnézem az embereket. Ahogy sietősen jönnek-mennek mindenki a maga hajléktalanságában. Sok embert megfigyelek külön-külön. Ezért is bánt, hogy soha nem lehet szavam mások felé. Ki hallgatna meg egy utcán lakó csövest? Az én szavamra nem fognak termeket megtölteni, a jelentkezés regisztrációhoz kötött, helyfoglalás az érkezés sorrendjében… Valami ilyesmiket szoktak írni, nem? Mint annak a hogyishívják, valami Nádas Péternek az írói estjére, aki még a képeken is nagyon írónak látszik. Az emberek hatalmat akarnak mások fölött, pedig mindenki maga fölött kellene érezzen hatalmat. Amióta ez a város minden pillanatban az arcomba vág, nincs magam fölött hatalmam. Ezért nem lehet szavam sem. Senkinek. Iszunk persze, mert anélkül nem lehet. Van, hogy nevetünk is, persze legtöbbször egymáson. De a nevetés is teher, teher a pillanatra szóló megkönnyebbülés.
Minden pillanat önmagam terheként nehezedik.
Tudja, mi az érdekes? Annak terhe, hogy nem lettem az, aki lehettem volna, a lemondással nem hogy enyhülne, hanem erősebben izzik, mint égő parázs a bőrön. Talán a halálom napján és a halálom után sem lesz tőle nyugtom. Mert lehet, hogy még lehetne. Vissza lehetne találni ahhoz a tiszta képhez, ami a maga tisztaságában még megmaradt. Onnan elindulni egy másik élet felé. Talán tízéves lehettem azon a nyári szombat délután. Homályló fény, amit a sűrű, összeérő akáccsipkék árnyékolnak. Játszó fények a hasadt vakolaton.
Anyám alszik, a testvéreim szétszéledtek, apám sincs itthon. Nincs semmi, sem gondolat, sem tennivaló, sem múltbeli sérelem.
Az idő megáll. Az olcsó elemes falióra ketyegése az időt a végtelenbe forgatja. Valamire ráismerek, de nem tudom, mire. Rá akarok jönni pedig.
Ezt kerestem mindig. Ezt a szombat délutánt. Most azt mondja, hogy a csend és a nyugalom miatt. Pedig ezek csak szavak. Nem tudom, mi a csend és a nyugalom. Nem tudom, mert valami mindig zavar. Vagy a maró hideg, vagy a rengeteg láb az aluljáróban, vagy a saját dübörgő gondolataim. Mi az, hogy zavar? Valami összpontosítás felé törekszem? Nem tudom ezt sem. De akkor ott nem zavart semmi. És ez, hogy nem zavar semmi, különös módon a legintimebb, leginkább nekem való dolog. Egy vagyok azzal a szörnyű idegenséggel, ami az apró ablakokon túl messzire elnyúlik, és a ház félhomályában is felismerem. Nem az életre ismertem itt rá, az életnél több volt ez, de hogy micsoda, azt nem tudom, megmondani.
Innen kellene elindulni.
De hogyan lehetne a halál előtt elérni a horizontot? Ezt mondja meg nekem!
Na de mindegy is, látja milyen szépen felsúroltak itt mindent? Szeretem ezt a mosószerszagot, már szinte lakás ez az aluljáró. Huzatos ez igaz, de egy félreeső zugot mindig lehet találni. Már nyit a pékség, az ajándékbolt, a kínai bazár. Minden áldott nap újrakezdődik.
A nappal olcsó mosólúgja mázolja ki a belső, pernyeszagú éjszakát.
*
