Mit se tervez
A bóbiskolásból
csak néha riad fel,
miközben történéseken át viszik
talán a lábai,
talán a szárnyai,
vagy csak az idegesítően
egyszerű világvarázsló,
ködfehér képzelgései.
Néha pedig utánaszámol,
hogy hányszor is
nem lett eleje,
nem lett vége semminek,
és mégis, hogy múlik,
hány egyszerre esedékes változatban
ez a folyton kezdődő valami,
ez az folyton végződő élet.
Magyaráz
Füstök szállnak az enyészet
magára nyitott világában.
Minden perccel nő benne a rozsda,
hiába illatozik még és még.
Csiszolt elméletek telepednek rá,
feladta, hogy meneküljön.
Inkább töltene bort
egy ismeretlen vendégnek.
Füstje száll a belső tájakon,
bejárva a szokásos utakat.
Figyel mindenre, de ki hallgatja?
Sosem derül ki…
Felindul
A csillagösvény parkolópálya.
Közeli falvak szemetét hordják oda
jó áron és dobálják szanaszét
gátlástalan földlakók.
Karácsonyi fényeket vakar le
fedetlen testéről a téli táj.
Mellém csapódik, izzad, liheg.
Árad belőle az olcsósított szó.
Igazán nem tenném ezt, szuszogja,
ha már kikötöttem egyszer,
de ilyen kicsinyessé vált bennem
közben a valaha mindenható lélek.
A félelem gyertyalángokon lépdel.
Imbolyog. Táncol. Keresi önmagát.
A szívem egyre lassabban ver,
mióta elhatároztam, hogy maradok.
Nevet ad
Fagyos rögök ülnek
a hajnali eget néző földeken.
Az ember mit se tud,
csak túltöltekezve vár.
Hírek érkeznek,
véletlenül a holnapiak,
de a hibán senki nem nevet.
Jól hangolt locsogás…
A lélek az óceán,
színes halak indulnának
távoli források felé.
Kis hangszórók zörögnek.
Egy felkapcsolva felejtett
lámpa naphosszat
az árnyékát kutatja.
Néha megszakad benne az alapzaj…
Járkál, ahogy telik a nap,
és néha kimond hangosan,
váratlanul egy-egy szót.
Egyik megmarad benne estig.
Este aztán lapoz a naptárban:
Újabb dátum mosódik el.
Még közben vöröslik az ég,
az utolsó ígérettel.
Halottak, barátaim, szeretteim
Az egyenes már nem a szemnek,
hanem csupán a szívnek egyenes.
A világ csendje egyre mélyebb,
ahogy minden zörejt eleresztünk.
A kereszt rég készre csiszolódott,
a lélek már nem cipel magával
felesleges nehezéket.
Minden hasznos keserűség a múlté!
És vele a bizakodást is elengedtük…
Nevetésünk, haragunk a fák felett
egy már a szél fütyülésével,
könnyünk eső, boldogságunk napfény.
Együtt ülünk az örök gyerekség
habos felhő-fodrain, az Isten napjain,
és hümmögve adomázunk
égi szüretek borát kortyolva.
Felnevetünk régi fájdalmakon,
derékfájáson, megcsalatáson,
de mégis, kicsit elszomorodva,
amikor az emberélet kerül szóba.
Így vagytok velem már örökké!
És én az élet minden percét
kutak mélységével mérve szeretem,
veletek, rendületlen életkedvvel.
