Hidasi Zsaklin: Kártevők, Érik

Kártevők

– Ha nem tartod erősen a lábánál fogva, kiugrik a kezedből, fiam. Látod, így.

Elnyűtt rongyokban, gumicsizmában állunk a hátsó kertben a farakás mellett. Még korán van, de mégis úgy tűz a nap a horizonton, hogy alig látok tőle, míg Misi hátat fordít a vakító sugaraknak. Görnyedek a hasítékos fatuskó előtt, a kezemben a kés, másikban tyúk fejjel lefelé. Az engem figyelő szempárok zavarosak, mint a szennyezett víz. Misi kezében lopott szárnyak gazdátlan tollai. Az alattunk terjengő foltokat azonnal beszívja a fareszelék, és csak sötét marad utána, a kezemen látni egyedül a vöröset.

A szomszéd kertjében megint dolgoznak, a rozsdás hálókerítés túloldalán. Egy kislány a barázdában áll, katicás szandáljában egyensúlyoz a kitaposott út szélén. Nem messze tőle összevont szemöldökű néni a felgazosodott paprika és a paradicsompalánták között hajol, a földön bekoszolódott kertészkesztyű, kislapát. Úgy birkózik a gazzal, mintha az esküdt ellensége ellen vonulna csatába. Marka alatt ropognak a rostok, törnek a szárak, kifordulnak a gyökerek, de a konyhakerti hidra minden kitépett fejére kettő új nő. Alig pirosodik a paradicsom, a paprikafejek még zsengék – beletörődve viselik a körülöttük zajló küzdelmet.

A kislány viszont oda sem néz. A barázdán sétál, billegnek a copfjai, a kezei csapkodnak, repülésre készülve, lép egyik katicás szandál a másik után. Közben a levelekhez ér, engedelmesen tenyere alá simul a tyúkhúr, kemény libatop, útilapu. Mintha kiskutyákat simogatna a reszelős levelek helyett. Aztán megáll egy bimbós mezei katáng előtt.

– Mama, nézd, milyen szép virág, hogy hívják?

Az öreg néni összevont szemöldökkel épphogy csak felpillant a gazolásból, a növényre néz, aztán sóhajtva vissza is tér a pusztításhoz.

– Nem virág az lyányom, az csak egy ronda gyom.

A kislány simogatja tovább a virágfejeket, nem reagál a Mama szavaira. Aztán továbbrepdes a földsáv mentén, megnézi a kaprot, a repkényt, a bogáncsot, mint egy felfedező a dzsungel mélyén.
Mikor megtalálja a kincset.

– Mama! – kiált fel ujjongva. – Aranybogarat találtam!

Mama megint nyögve abbahagyja a munkát, szemöldöke kifent kés éle, feltápászkodik, a kislány irányába csörtet, de lépten-nyomon belegabalyodik a növényhálóba.
A kislány a kerti oltár mellett áhítatosan térdepel, csíkoshátú bogár előtte a darabos földön. Finoman remeg a szarva, ahogy mászik előre.

– Látod, Mama? – mutogat lelkesen.

– A krumplibogár? – nyekergi a néni. – Ne idegesíts, lyányom. Az a büdös bogár, megeszi a krumplinkat, tönkrevág mindent, aztán nem lesz mit ennünk télen!

A reccsenés olyan hangosnak tűnik, mintha egy hegy oldala szakadna le. A kislány csak bámul a koszos kerti papucsba bújtatott lábra maga előtt, mint aki nem érti. Felveri a port az úton, ahogy gyorsítva elhajt a ház előtt egy autó. És már látom, ahogy majd egyszer mindketten a földön térdepelnek majd: nem billeg szandál a barázdán, hanem lépés közben megakad a rögös földön. Markol a kiöregedett kéz a virágfejekre, mellette a túlméretezett kertészkesztyűben a vékonyabb ujjak nyúlnak a gyomok közé, ropogva törnek a levelek, a gyökerek pattanva szakadnak ki, némán sikít alattuk a talaj.

Egyszer elfogy az összes növény, elfogy az összes tyúk, kiürül a föld. Vörös a kitépett pipacs szirma, vörös a kés a kezünkben, mint a katicabogár háta. Velem szemben Misi figyeli a mozdulataimat, szemében egy elvágott torkú madár pislog. Remegve szállnak körülöttünk a kihullott tollak, ahogy elvakít mindkettőnket a felnőtt nap.

Érik

Utálok Gara Istvánéknál lenni. Kedvesanyám ragaszkodik hozzá, hogy itt töltsem minden vasárnapomat tizenkét éves korom óta, mikor helyette mehetnék Annussal és a többi leánnyal békát fogni a pataknál. De nem, kedvesanyám mindig a legszebb ünneplőbe öltöztet, aztán csak úgy magamra hagy Istvánék portáján.

Pedig bolond ember ez az István. Se fia, se borja, és egyáltalán nem tetszik nekem, mert túl öreg. Pedig a nővérem ura sem sokkal fiatalabb. Mindig csak morog, amitől a bajsza úgy mocorog az orra alatt, mint egy félig megevett veréb, amit Cili kandúr szokott a küszöb elé dobni. És semmi izgalmasat nem csinál: csak jobbra-balra járkál az udvarban. Egyszer egy vödröt hoz, máskor egy kalapácsot, aztán pedig visszaviszi mindkettőt. Ördög tudja, miért.

Amivel a legtöbbet foglalkozik, azok a gyümölcsfák. Minden nap kibilleg a kertbe, mint egy nyikorgó gémeskút, aztán bámul rájuk. Pedig nem sok néznivaló van rajtuk. De ő úgy lesi őket, mintha arra várna, hogy egyszer majd dinnyeméretűre nőnek az ágakon. Pedig olyan zöldek azok hónapok óta, mint a fű, amit Boriska legel. Ennyi erővel azt is nézegethetné, hogyan nő a gyom.

Kitaláltam, hogy segítek bolond Istvánon. Hiszen úgy várja szegény ördög a piros almát, mint a Jézuska eljövetelét. Ehhez először a kerítésen lógva meg kell várni az asszonyokat, ahogy énekelve jönnek haza a napszámból. Aztán meg kell kérdezni, hogy melyik háznál vágnak legközelebb jószágokat, és meg kell kérni a háznépet, hogy tegyenek félre egy vájlinggal a vérükből. Azt pedig el kell cipelni egészen Istvánékig, és a fa stokedli mellett elrejteni a régi tyúkketrecek mögé. Ha ez kész, akkor már csak a megfelelő alkalomra kell várni.

Varjúképű Telekiné vállalja magára a nemes feladatot, hogy megszánjon egy kis vérrel, mert az egyik koca kitört lába miatt idejekorán kénytelenek voltak levágni. Károgva néz reám, hogy mire is kell nekem disznóvér, mire illedelmesen elmagyarázom, hogy Gara Istvánék véres hurkát készítenek a hétvégén. A néni elfogadja a magyarázatom, így egy vérrel teli vájlingot a falu poros utcáján vonszolom Istvánékig vasárnap reggel. Úgy tántorgok a lábam között a cipelnivalómmal, hogy akár viselős asszony is lehetnék. Sokkal nehezebb, mint gondoltam – de én sokkal makacsabb vagyok, mint egy kiló disznóvér. Az üres udvarban könnyen elrejtem a ketrecek mögött. És még a szép ünneplőm is vérmentes marad.

A stokedlin üldögélve most először alig bírom kivárni, hogy megjelenjen szegény ördög. Amikor előkerül, a megtépázott veréb rebben egyet az orra alatt köszönésképpen. Ezúttal még az undoksága sem zavar. Megjelenik a létra, aztán órák telnek el, amíg a fát bámulja – természetesen az égegyadta világon nem változott rajta semmi. Kétszer kiseprem az udvart, mire végre becsukja a műhely ajtaját maga mögött.

Felpattanok, mint a keljfeljancsi. Ezúttal sokkal jobban sietek: zúg a fülem, remeg a karom, a vér ide-oda lötykölődik az edényben, amíg elviszem a kertbe a fa melletti létráig. Fokról fokra felrakosgatom egészen tetejéig, aztán egyszerűen csak ívesen, zutty, az almafára löttyintem az egészet.

Úgy zubog le a leveleken és a gyümölcsökön, mint a végítélet. Csöpög az ágakon, az almákon, és tócsába gyűlik a fa törzse körül. Elragadtatva figyelem a művemet: egy mozdulattal minden gyümölcsöt éretté varázsoltam.

Ekkor veszem észre Gara Istvánt a fa mellett ácsorogni. A veréb ezúttal nem mozdul az orra alatt. Csak figyeli a véres fát, és a létra tetején engem a vájlinggal. Aztán felnyúl az ágakig, és könnyed pattanással leszed róla egy almát. Az ujja vérfoltos lesz, ahogy gondosan megtörli az ingében a gyümölcsöt. Gyilkosnak tűnik a rengeteg vértől, de mégsem ezt figyelem: hanem a tenyerében a viaszos héjú, érett piros almát.

Ekkor a hasamba fájdalom nyilall – és nincs köze hozzá semmiféle bűntudatnak sem.

Hidasi Zsaklin a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője